Izgalmas jogi esetek

Blog

JOGELLENESEN A JOGTALANSÁGGAL SZEMBEN?

Olvasom Bárándy Péter, Forgács Imre és Vörös Imre − mijét is? talán − petícióját (HírKlikk, 2021. május 10.), majd Kis János elemző cikkét (HVG, május 20.), annak kiegészítését (hvg.hu, május 21.) − és vérbeli skizofrénnek érzem magam. Jogász mivoltom felháborodva tiltakozik szociológus énem ellen, ügyvéd mivoltom épp az ellenkezőjét mondja, mint közíró énem. Gyakorló jogászként nem akarok hinni a szememnek: a filozófusnak adok igazat két volt igazságügyminiszterrel és egy volt alkotmánybíróval szemben.

Miért is?

Mert a jogászok politikai választ adnak alkotmányjogi kérdésekre. Ami maga a teljes lehetetlenség. Politikai kérdésekre ugyan olykor lehet jogi választ adni, de jogi kérdésekre, különösen alkotmányjogiakra politikait − no, azt egészen biztosan nem. Illetve lehet, de csak rosszat. Épp jogilag hibásat.

Mutassak erre bizonyítékot? Íme: a magyar Alkotmánybíróság harmincegynéhány éves, de különösen a legutóbbi pár évben folytatott gyakorlata. Agyonpolitizálták döntéseiket, és ennek megfelelően jogilag hibásabbnál hibásabb döntéseket hoztak, amelyek gyakran mélységesen igazságtalanok is voltak.

Mivel azonban annak ma nincs terepe, fóruma, hogy jogászok a nem jogászok nyilvánossága előtt vitassanak meg ilyen ügyeket (mint próbálta annak idején a boldog emlékű galamus.hu) − e jogi hibák döntő többsége baráti morgolódások és rettenetesen szűk körben olvasott honlapok tárgyaként rejtve marad. Afféle igazi magyar politikai maszturbáció módjára párezer ember elolvassa az EKINT, a TASZ stb. honlapján, kiélvezi igazát − és kész.

Hiszen miről is van szó? Mindegyszerűen erről: ha történetesen győzne a ’22-es választáson az egyesült ellenzék, mitévő legyen a fennálló alkotmányos renddel?

Vörös Imréék válasza ez: már a választások előtt jelentse be az ellenzék, hogy kétharmados parlamenti többség nélkül is alkotmányozni óhajt, majd egyszerű többséggel fogadjon el „tiszta lap” törvényt és új alkotmányt, amelyet népszavazással erősítsen meg.

Magyarán: hágja át az alkotmányt (és most teljesen mindegy, hogy szégyenszemre ezt éppen alaptörvénynek hívják), rúgja föl az alkotmányos rendet. Más szóval: járjon el jogellenesen.

Mi adja erre az alapot? Szerintük az, hogy Orbánék önkényuralmat, mi több, egyeduralmat építettek, fittyet hánytak a jogállamiságra stb. − ismerjük jól az összes érvet, szajkózzuk mind ezen a „térfélen” nap mint nap. Akkor pedig ezt is lehet − mondják.

Nos − nem lehet. Vagy − akár jogászok vagyunk, akár nem − komolyan vesszük a jogot és a jogállamiságot vagy nem. Ha igen, akkor bizony meg kell maradnunk annál a szabálynál, hogy a cselekvés idejében hatályos jogszabályok szabják meg mozgásterünket − és pont.

Sajnos szerintem a többi hochmecolás, tisztesség ne essék szólván, üres duma. Ne hivatkozzunk az 1944-es Ideiglenes Nemzetgyűlésre, ami elvesztett háború és német megszállás után hozott döntéseket, ne idézzük Gustav Radbruch „törvény feletti jog” elméletét, ami a holokausztra válaszul adott jogi alapot a háborús bűnösök megbüntetésére − hiszen Orbán és bandája mégoly szörnyű tatárdúlása a jog terén ezekhez azért mégsem fogható.

Gyűlölöm, megvetem Orbán ártalmas és bűnös, tolvaj és lehetőségeivel a végletekig visszaélő rendszerét. Ám ettől még nem vonhatom meg tőle annak igazát, hogy törvényes választások útján jött létre, hogy jogszerűen megszerzett kétharmadával élt, amikor alkotmányozott és amikor kétharmados törvényeket módosított. Nem szívesen mondom, de kénytelen vagyok: igenis jogszerűen járt el.

Vitatom-e, hogy Orbán visszaélt hatalmával és leépítette a jogállamot? Nem, egyáltalán nem, így vélem magam is. A joggal szembeni merényletnek tartom mindazt, amit az ügyészség tesz, a bíróságok növekvő bekebelezését, az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozását és személyi összetételének egyneművé tételét, a választási rendszer módosítását, a média kisajátítását, vagy akár a kínai vakcina rendeleti úton engedélyezését, és még hosszan sorolhatnám.

Csakhogy ez mind elsőrendűen politikai tett volt, s e jogállam-leépítést a Fidesz a jog keretei közt maradva hajtotta végre. 2010-ben is, ’14-ben is, ’18-ban is megszerezte a kétharmadot, és annak felhatalmazásával élve − legitim és legális módon − hajtotta végre mindazt az égbekiáltó bűnt, mindazt a merényletet a joguralom ellen, mindazt az aljasságot, visszaélést, szemétséget, disznóságot, amit. Ám ezek az itt sorjázó minősítések erkölcsi és politikai kategóriák − s nem jogiak. Amelyek nem képesek birokra kelni a joggal.

Ha megismerhetnénk például Mészáros Lőrinc, Tiborcz István világraszóló gazdagodásának összes konkrét szerződését, tartok tőle, azt lennénk kénytelenek megállapítani: mocskos briganti tempóval ugyan, de mindenben jogszerűen, közigazgatási és polgári jogilag megtámadhatatlanul szerezte meg az ország egyre nagyobb részét, Balatonostól, Andrássy utastól. Ne áltassuk magunkat és pláne ne az ország változásra vágyó részét: ezek jogszerűen nem szerezhetők vissza.

Gondolhatja komolyan most bárki, hogy az jogszerű lesz, ha az Országgyűlés átveszi − vagy akár úgymond felhatalmazóként visszaveszi − az Alkotmánybíróság funkcióját, és egyszerű törvénnyel megsemmisíti a Fidesz alkotmányozásának és törvényhozásának kétharmados termékeit? Mi hatalmazza fel őt erre? Önmaga? Az, hogy néhányan kijelentik: márpedig itt egyeduralom volt, ami ellen jogosultak vagyunk fellépni? Ha egyszer az Alkotmánybíróságról szóló törvény kétharmados, akkor azt nem változtathatja meg senki egyszerű többséggel, semmilyen indoklással sem. Hát még az alkotmányt!

Az általam is nagyra becsült Vörös Imre terve (A jogállami alkotmányosság helyreállítása, Civilbázis, 2021. március 13.) szerintem sajnos védhetetlen álom, megalapozatlan hipotézis. Se neki, se egy egyszerű többséggel bíró országgyűlés első ülésének nincs semmilyen felhatalmazása kijelenteni sem azt, hogy a parlamentnek joga van alkotmánybíráskodást végezni, sem azt, hogy bármi is alkotmányellenes, amit a Fidesz-parlament megszavazott.

Ha pedig megteszi, éppenséggel bűnösebb lesz, mint Orbánék, nagyobb sértést követ el a jogállamiság ellen, mint a Fidesz eleddig bármikor. Hiszen annak még inkább tilos nem jogállami eszközökhöz nyúlnia, aki a lerombolt jogállam újraépítését célozza − lett légyen bármily jószándékú és a mi kedvünkre való.

Hiszen persze, nekem is jól esne porig rombolni Orbán mocskos rendszerét, börtönbe zárni az összes brigantit − ha lehetne jogszerűen. De nem lehet.

Végig kell járni a politikai utat. Meg kell győzni a választópolgárok kb. 55-56 százalékát az igazunkról, ezzel megszerezni a parlamenti kétharmados többséget − s akkor élni ennek felhatalmazásával, jogszerűen megváltoztatni mindazt, ami megváltoztatandó. Nincs csodaszer, a munka, a politikai teljesítmény nem spórolható meg.

dr. Kende Péter

jogász és szociológus, ügyvéd és közíró

(Megjelent: a HVG 360-on, 2021. május 26-án.)

Bűn rossz jogerős ítélet a Magyar Állam ellen jogalkotással okozott kár, a hajléktalanságot kriminalizáló törvények miatt indított perben

2018 novemberében adtam be a keresetlevelet a Magyar Állam ellen, a hajléktalanságot kriminalizáló törvénykezése miatt. Kértem, a Törvényszék állapítsa meg, hogy Alperes Magyar Állam − azzal, hogy az Alaptörvény hetedik módosításában, valamint az annak végrehajtására általa hozott további jogszabályokban tiltottá nyilvánította és büntetendővé tette az életvitelszerűen közterületen tartózkodást − megsértette Ügyfelemnek az emberi méltósághoz és a személyes szabadsághoz való személyiségi jogait, és ezért kötelezze Alperest, hogy fizessen Ügyfelemnek 500 000 Ft sérelemdíjat. Kétféle jogalapra is hivatkoztam egyfelől, a magyar jogra, amelyet -- Ügyfelem emberi méltóságával és személyi szabadságával együtt -- sértenek az a bántó, embertelen jogszabályok amelyek megtiltják, sőt, büntetni rendelik, hogy Ügyfelem ott éljen ahol tud és akar, másfelől az Európai Unió Alapjogi Chartájára, amelynek 1. cikkében rögzített emberi méltósága sérült Ügyfelemnek Alperes jogalkotása folytán.

Alperes elsődlegesen azzal védekezett, hogy a jogalkotásért a jogalkotó nem vállal polgári jogi felelősséget, ezért nincs lehetőség jogalkotással okozott kár megtérítése iránti kereset előterjesztésére. Hivatkozott továbbá kárfelelőssége hiányára is, utalva arra, hogy a jogalkotó kárfelelőssége kizárólag abban az esetben képzelhető el, amennyiben az Alkotmánybíróság megsemmisíti a kárt okozó jogszabályt. Előadta továbbá, hogy az Alapjogi Charta kizárólag az uniós jogra alkalmazható, a tagállami jogra nem.

Az elsőfokú Fővárosi Törvényszék 28.P.23.832/2018/9. számú ítéletében keresetemet elutasította, ami ellen fellebbeztem, s ma érkezett meg a Fővárosi Ítélőtábla 8.Pf.21.110/2019/6. számú másodfokú ítélete. Mivel e két ítélet egybehangzó, kritikájukat együtt végzem el.

Az ítéletek egyetértően hivatkoznak Kúria 1/2019. számú polgári elvi határozatára, amely szerint a jogalkotási tevékenység nem polgári jogviszony keretében valósul meg, és nem hoz létre az állam és a jogalkotási tevékenységének közjogilag alávetett jogalanyok között polgári jogilag értelmezhető, mellérendeltségen és egyenjogúságon alapuló jogviszonyt, ezért nem tartozik a Ptk. tárgyi és személyi hatálya alá. Így a jogszabály hatálybalépésével esetlegesen bekövetkezett károsodás önmagában nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt, tehát a jogalkotás által adott esetben előidézett érdeksérelem - további többlettényállási elem nélkül - nem eredményez a jogalkotó oldalán polgári jogi felelősséget. Ilyen többlet elem lehet, ha az Alkotmánybíróság az Alaptörvénnyel való kollíziója miatt megsemmisíti a megalkotott és kihirdetett jogszabályt, ezzel a döntésével kinyilvánítva, hogy az adott jogalkotási tevékenység nem hordoz közjogi kötőerőt. Amennyiben az ilyen jogalkotói cselekvés valamely jogalanynak vagy a jogalanyok valamely összességének vagyoni érdeksérelmet okoz, ez a tény – a Kúria idézett elvi határozatban foglalt álláspontja szerint – már polgári jelentőséggel bírna.

Szerintem ez hibás álláspont, több okból is. A kúriai döntés ugyanis szerintem több ponton jogszabálysértő, az állampolgárok jogait szükségtelenül és indokolatlanul szűkítő megállapításokat tartalmaz. Ennek lényege szerint a bíróság csak akkor jogosult dönteni a jogellenesség kérdésében, ha előbb az Alkotmánybíróság kimondja az adott jogszabály alkotmányellenességét.

Kivételesen keresetemben és fellebbezésemben kénytelen voltam kérni a bíróságokat – még ha csak utólag is –, engedjék meg nekem, hogy ez egyszer bírósági beadványban szokatlan nyers szókimondással fogalmazzak − kényszerűségből vállalva a direkt politizálás ódiumát is. A kormányzópárt az Alkotmánybíróságot „a maga képére formálta”: felrúgta azt az évtizedes hagyományt, hogy az ellenzéki pártok is delegálhatnak alkotmánybírókat, és a „taláros testületet” kizárólag saját embereivel töltötte föl, politikailag egyszínűvé tette. Az így átalakított Alkotmánybíróság pedig − döntéseiben újra és újra megtapasztaljuk − meg is hálálja ezt. Tehet úgy a Kúria, mintha elegánsan távol tartaná magát ettől a ténytől − hiszen ő nem politizál −, nem véve tudomást a tényleges helyzetről − ám álláspontom szerint ez valójában kibúvás a felelősség alól, megfutamodás a valódi döntés elől. Amikor – egy ilyen agyonpolitizált, napi és hosszútávú államérdeket érintő kérdésben, mint a jogalkotással okozott kárért való felelősség − a Kúria úgy dönt, hogy nem dönt, s kinyilatkoztatja, hogy helyette csak az Alkotmánybíróságnak van joga dönteni, akkor e mögött az a megfontolás húzódik, hogy pontosan tudja, miként fog dönteni az AB. Hiszen mi a lényege e polgári elvi határozatnak? Az és csak az, hogy a bíróságnak nincs joga dönteni a jogellenesség kérdésében, csak akkor, ha előbb az Alkotmánybíróság kimondja az adott jogszabály alkotmányellenességét. „… A kifogásolt jogszabály jogellenessége akkor állapítható meg, ha az Alaptörvénybe ütközik” − állít föl az elvi határozat és a támadott törvényszéki ítélet egy semmivel alá nem támasztott, semmivel meg nem magyarázott tételt. Amit aztán tényként kezd el kezelni, mintha triviális lenne. Csakhogy nem az!

Akkor és csak akkor lenne igaz e tétel, ha jogellenesség és alkotmányellenesség azonos fogalmak lennének. De nem azok! Kulcskérdés tehát ez ügyben: miként viszonyul egymáshoz a jogellenesség és az alkotmányellenesség? Tényleg azonosak-e? Szerintem nem. Egyszerűen szólva: mindkettő az, ami, mindkettő azt jelenti, amit mond: a jogellenesség, az jogellenesség, az alkotmányellenesség, az alkotmányellenesség. Sem a két ítélet, sem pedig a hivatkozott elvi határozat semmilyen magyarázatát nem adja annak, mire föl keveri össze e kettőt. Nézzük, miként nem azok! Mi alkotmányellenes? Az, ami egy konkrét jogszabály, az Alkotmány, mai nevén az Alaptörvény valamely rendelkezésébe ütközik. Mi a jogellenesség? Az, ami bármely jogszabály valamely rendelkezésébe ütközik. Mi a fő különbség praktikusan e kettő között? Az, hogy lehet valami úgy jogszabályellenes, tehát jogellenes, hogy nem alkotmányellenes. Hiszen, ha sért valamely jogszabályt (ami nem az alkotmány), akkor jogellenes, de nem alkotmányellenes. És jelen konkrét esetünkben éppen erről van szó − méghozzá napnál világosabban, a jogalkotási tevékenység során önmagát is leleplezve.

Hiszen a hajléktalanság kriminalizálását az Alkotmánybíróság egyszer már alkotmányellenesnek ítélte, amit Alperes eliminált az Alaptörvény negyedik és hetedik módosításával, és ugyanazt a rendelkezést vezette be újra. Vagyis mindarról, ami jelen per tárgya, egyszer már kimondatott, hogy − mint az emberi méltóságot sértő rendelkezés − jogellenes is, valamint alkotmányellenes is, ám Alperes kiiktatta az alkotmányellenességet az alkotmány-módosítással. Csakhogy ettől még megmaradt a jogellenesség! Semmit nem változtatott az alkotmány-módosítás azon, hogy ez az intézkedés súlyosan sérti az érintettek, konkrétan pedig Felperes emberi méltóságát, ami pedig a Ptk. általános károkozási tilalmába ütközik: 6:518. § „a törvény tiltja a jogellenes károkozást”. Valamint semmit nem változtatott azon sem, hogy a Ptk. 6:520. §-a alapján „minden károkozás jogellenes”. Természetesen nem alkotmányellenes minden károkozás, de az biztos, hogy jogellenes.

Ezt a két mostani ítélet nem létezőnek tekinti − ami súlyosan jogsértő.

Fellebbezés a hajléktalanság miatti, a Magyar Állam elleni perben

Tisztelt Ítélőtábla!

  

S Kálmán (születési hely, idő:., anyja neve:, szigsz:, személyi száma:, bejelentett lakása: , magyar állampolgár)

 F/1. alatt korábban csatolt meghatalmazással igazolt és kívül jegyzett jogi képviselőmön

(Dr. Kende Péter Ügyvédi Iroda, eljáró ügyvéd: dr. Kende Péter, 1133 Budapest, Kárpát utca 7/b., telefonszáma: +36 30 9412 676, e-mail címe: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.; ügyvédi igazolványának száma: 103280, ügyvédi kamarai lajstromszáma: 3195, KASZ-száma: 36062859, cégkapu azonosítója: 18003620#cegkapu) át

Magyar Állam (törvényes képviselője: a nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli miniszter 1011 Budapest, Vám utca 5-7.) alperes ellen

ezúton nyújtok be a /7. számú ítélet ellen

fellebbezést,

 és kérem, szíveskedjék azt megváltoztatni

− mivel sérti a Ptk. 6:2. és 6:520. §-ait −,

és keresetemnek helyt adni,

valamint Alperest marasztalni másodfokú perköltségeimben

 − a következő indokok alapján.

 

Az elsőfokú ítélet gyakorlatilag semmi másból nem áll, mint az EH 2019.07.P1 átvételéből.
Ez a kúriai döntés viszont álláspontom szerint több ponton jogszabálysértő, s mint ilyen, súlyosan elhibázott, az állampolgárok jogait szükségtelenül és indokolatlanul szűkítő verdikt.

Kérem a tisztelt Ítélőtáblát – még ha csak utólag is –, engedje meg nekem, hogy ez egyszer bírósági beadványban szokatlan nyers szókimondással fogalmazzak
− kivételesen, de csupán kényszerűségből − vállalva a direkt politizálás ódiumát is.

A kormányzópárt az Alkotmánybíróságot „a maga képére formálta”: felrúgta azt az évtizedes hagyományt, hogy az ellenzéki pártok is delegálhatnak alkotmánybírókat, és a „taláros testületet” kizárólag saját embereivel töltötte föl, politikailag egyszínűvé tette. Az így átalakított Alkotmánybíróság pedig − döntéseiben újra és újra megtapasztaljuk − meg is hálálja ezt.

Tehet úgy a Kúria, mintha elegánsan távol tartaná magát ettől a ténytől − hiszen ő nem politizál −, nem véve tudomást a tényleges helyzetről − ám álláspontom szerint ez valójában kibúvás a felelősség alól, megfutamodás a valódi döntés elől.

Amikor – egy ilyen agyonpolitizált, napi és hosszútávú államérdeket érintő kérdésben, mint a jogalkotással okozott kárért való felelősség − a Kúria úgy dönt, hogy nem dönt, s kinyilatkoztatja, hogy helyette csak az Alkotmánybíróságnak van joga dönteni, akkor e mögött az a megfontolás húzódik, hogy pontosan tudja, miként fog dönteni az AB.

I.

Hiszen mi a lényege e polgári elvi határozatnak? Az és csak az, hogy a bíróságnak nincs joga dönteni a jogellenesség kérdésében, csak akkor, ha előbb az Alkotmánybíróság kimondja az adott jogszabály alkotmányellenességét. „… A kifogásolt jogszabály jogellenessége akkor állapítható meg, ha az Alaptörvénybe ütközik” − állít föl az elvi határozat és a támadott törvényszéki ítélet egy semmivel alá nem támasztott, semmivel meg nem magyarázott tételt. Amit aztán tényként kezd el kezelni, mintha triviális lenne.

Csakhogy nem az!

Akkor és csak akkor lenne igaz e tétel, ha jogellenesség és alkotmányellenesség azonos fogalmak lennének.

De nem azok!

Kulcskérdés tehát ez ügyben: miként viszonyul egymáshoz a jogellenesség és az alkotmányellenesség? Tényleg azonosak-e?

Felperesi álláspont szerint nem.

Egyszerűen szólva: mindkettő az, ami, mindkettő azt jelenti, amit mond: a jogellenesség, az jogellenesség, az alkotmányellenesség, az alkotmányellenesség.

Sem a most támadott elsőfokú ítélet, sem pedig a hivatkozott elvi határozat semmilyen magyarázatát nem adja annak, mire föl keveri össze e kettőt.

Nézzük, miként nem azok!

Mi alkotmányellenes? Az, ami egy konkrét jogszabály, az Alkotmány, mai nevén az Alaptörvény valamely rendelkezésébe ütközik.

Mi a jogellenesség? Az, ami bármely jogszabály valamely rendelkezésébe ütközik.

Mi a fő különbség praktikusan e kettő között? Az, hogy lehet valami úgy jogszabályellenes, tehát jogellenes, hogy nem alkotmányellenes. Hiszen ha sért valamely jogszabályt (ami nem az alkotmány), akkor jogellenes, de nem alkotmányellenes. És jelen konkrét esetünkben éppen erről van szó − méghozzá napnál világosabban, a jogalkotási tevékenység során önmagát is leleplezve.

Hiszen a hajléktalanság kriminalizálását az Alkotmánybíróság egyszer már alkotmányellenesnek ítélte, amit Alperes eliminált az Alaptörvény negyedik és hetedik módosításával, és ugyanazt a rendelkezést vezette be újra. Vagyis mindarról, ami jelen per tárgya, egyszer már kimondatott, hogy − mint az emberi méltóságot sértő rendelkezés − jogellenes is, valamint alkotmányellenes is, ám Alperes kiiktatta az alkotmányellenességet az alkotmány-módosítással.

Csakhogy ettől még megmaradt a jogellenesség! Semmit nem változtatott az alkotmány-módosítás azon, hogy ez az intézkedés súlyosan sérti az érintettek, konkrétan pedig Felperes emberi méltóságát, ami pedig a Ptk. általános károkozási tilalmába ütközik: 6:518. § „a törvény tiltja a jogellenes károkozást”.

Valamint semmit nem változtatott azon sem, hogy a Ptk. 6:520. §-a alapján „minden károkozás jogellenes”. Természetesen nem alkotmányellenes minden károkozás, de az biztos, hogy jogellenes. Ezt az elsőfokú ítélet nem létezőnek tekinti − ami súlyosan jogsértő.

  

II.

Amiként szintén önkényes jogszűkítés a Ptk. 6:2. §-ának teljességgel megalapozatlan „átírása”, vagy inkább negligálása − ugyancsak minden érdemi magyarázat nélkül.

Az elvi határozat − és nyomában a most támadott elsőfokú ítélet − szerint „a jogszabály hatálybalépésével esetleg bekövetkezett károsodás önmagában nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt”, illetve „a peres felek között nem polgári jogviszony, hanem közjogi jogviszony áll fenn”.

Dacára annak, hogy a Ptk. 6:2. § (1) bekezdése egyértelmű: „kötelem keletkezhet különösen… károkozásból, személyiségi… jog megsértéséből”.

És az előzőhöz hasonlóan nem ad érdemi magyarázatot, honnan veszi ezt, milyen joglogikai levezetés vezet e következtetéshez.

Persze, mert semmilyen!

A polgári jog egyértelmű alapelve, hogy a károkozás kötelmet hoz létre a felek között,
s ettől kezdve helye van a deliktuális felelősség megállapításának.

Ezt pedig − felperesi álláspont szerint − sem a Kúriának, sem az elsőfokú ítéletet hozó bíróságnak nincs joga kétségbe vonni, pláne így, hogy ennek nem adja adekvát magyarázatát.

Hiába mutogat tehát a Kúria és a Törvényszék másra, hiába próbálja átterhelni a felelősséget − nem bújhat ki a döntés kényszere alól.

Csak az alkotmányellenességre nézve állíthatja bíró, hogy márpedig az „nem az ő asztala”, azzal foglalkozzon csak az Alkotmánybíróság. A jogellenesség megítélése igenis a polgári bíróság kötelessége.

Ha pedig ennek során előfeltételt támaszt (mint az elvi határozat, mondván: „az állított károkozást megvalósító jogszabály jogellenességének polgári perben való megállapíthatóságához szükséges előfeltételnek tekintette a jogszabályt megsemmisítő alkotmánybírósági határozatot…”) − akkor az állampolgár bírósághoz fordulás iránti jogát korlátozza indokolatlanul.

Ha pedig összekeveri a fogalmakat (mint az elsőfokú ítélet, mondván: A polgári perben eljáró bíróság nem jogosult a jogszabályok formális követelményeinek megfelelő jogalkotási termékek alkotmányossági szempontú megítélésére) − akkor olyan választ ad az állampolgár jogérvényesítési igényére, amilyet ő nem hozott szóba, hiszen keresetemben nem kértem a polgári bíróságtól az alkotmányossági szempontú megítélést.

Budapest, 2019. október 29.

            Tisztelettel:

                                                           Felperes

KERESET HAJLÉKTALAN-ÜGYBEN A MAGYAR ÁLLAM ELLEN

Tisztelt Törvényszék!

 

S Kálmán (adatai) F/1. alatt csatolt meghatalmazással igazolt és kívül jegyzett jogi képviselőmön (Dr. Kende Péter Ügyvédi Iroda, eljáró ügyvéd: dr. Kende Péter, 1133 Budapest, Kárpát utca 7/b., telefonszáma: +36 30 9412 676, e-mail címe: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.; ügyvédi igazolványának száma: 103280, ügyvédi kamarai lajstromszáma: 3195, KASZ-száma: 36062859, cégkapu azonosítója: 18003620#cegkapu) át

Magyar Állam (képviseli: Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, 1011 Budapest, Fő u. 44-50.) alperes ellen ezúton nyújtok be

marasztalási keresetet

 személyiségi jog megsértése miatt

objektív jogkövetkezmények és

sérelemdíj iránt.

 

KERESETI KÉRELEM

 

Kérem, a tisztelt Törvényszék

 állapítsa meg, hogy Alperes

 − azzal, hogy az Alaptörvény hetedik módosításában,

 valamint az annak végrehajtására általa hozott további jogszabályokban

 tiltottá nyilvánította és büntetendővé tette

 az életvitelszerűen közterületen tartózkodást −

megsértette az emberi méltósághoz

és a személyes szabadsághoz való

személyiségi jogaimat,

ezért

 kötelezze Alperest, hogy

 fizessen meg nekem 500.000 forint sérelemdíjat

és ennek a Ptk. 6:48. § szerinti törvényes kamatait

(2018. október 15-étől, a módosítás hatályba lépésétől a kifizetés napjáig),

továbbá térítse meg perköltségeimet

− a következő tényállás, bizonyítékok és jogi érvek alapján.

Ha azonban ­kereseti kérelmemet amiatt nem tartja teljesíthetőnek,

mert nem tartja megítélhetőnek a jogalkotással okozott kárért való felelősséget

− végzésben függessze fel jelen pert,

és forduljon az alant írt előzetes kérdésekkel az Európai Unió Bíróságához;

 

A keresetemmel érvényesíteni kívánt jog: személyiségi jogaimra nézve az Európai Unió Alapjogi Chartájának 1. és 6. cikke; az Alaptörvény preambuluma, a G) cikk (2) bekezdése, az I. cikk (1) bekezdése és a II. cikk, a Ptk. 2:42. §; a jogsértés objektív szankcióira nézve a Ptk. 2:51. §, a sérelemdíjra nézve a Ptk. 2:52. §; a kamatra nézve a Ptk. 6:48. §.


 

TÉNYÁLLÁS ÉS JOGI ÉRVELÉS

 

Alperes mintegy nyolc éve szisztematikus jogi – tisztesség ne essék szólván – hadjáratot folytat ellenem és sorstársaim, más hajléktalanok ellen.

2010 őszén (a 2010. évi CXVI. törvénnyel) módosította Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvényt, és a területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvényt. A módosítás egyértelmű és vállalt célja az volt, hogy lehetőséget biztosítson az önkormányzatoknak arra, hogy szabálysértéssé nyilvánítsák településük belterületének „nem rendeltetésszerű használatát”. A szabálysértési törvény akkori módosítása szerint szabálysértésekért pénzbüntetést és elzárást egyaránt ki lehetett szabni.

Ennek alapján a Fővárosi Önkormányzat és számos város önkormányzata helyi rendeletben szabálysértéssé nyilvánította a közterületi hajléktalanságot.

2011 novemberében a szabálysértési törvény módosítása (2011. évi CLIII. törvény) már elzárással vagy 150 ezer forintig terjedő pénzbírsággal büntetendővé tette azt, ha valaki ismételten megszegte az „életvitelszerű közterületen lakhatást” tiltó önkormányzati rendeleteket.

A 2011 decemberében elfogadott új szabálysértési törvény (2012. évi II. törvény) pedig az ország egész területén büntetni rendelte a hajléktalanságot.

Az Alkotmánybíróság – az alapvető jogok biztosának kezdeményezésére – 2012 novemberében (a 38/2012. (XI. 14.) AB határozatában) alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette mind a szabálysértési törvénynek azt a rendelkezését, amely szabálysértéssé minősítette a közterület életvitelszerű lakhatásra való használatát, mind azokat a törvényi felhatalmazásokat, amelyek az önkormányzatoknak lehetővé tették, hogy pénzbírsággal sújtható közösségellenes magatartásokat határozzanak meg.

Erre Alperes – nyilvánvalóan azt a maga alkotta alkotmányos elvet kihasználva, hogy ezzel szemben már tartalmi alkotmánybírósági felülbírálatnak nincs helye, valamint erre ráerősítve ugyanezen negyedik módosításban az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozásával az Alaptörvényre és annak módosításaira nézvést – ­2013. március 11-én elfogadta az Alaptörvény negyedik módosítását, és a XXII. cikk (3) bekezdésében ezt írta elő: „Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást”.

Az alapvető jogok biztosa ismét az Alkotmánybírósághoz fordult, kérve ennek a módosításnak a megsemmisítését, egyrészt közjogi (az elfogadás módjára vonatkozó) érvénytelenségre, másrészt belső koherencia-zavarra hivatkozva, éppen e ponton is.
A 12/2013. (V. 24.) AB határozatban azonban kérelme elutasíttatott – ennek elemzésére nyilván nem jelen per hivatott, puszta véleményt leírni pedig nem látom célszerűnek.

Azt azonban megjegyzem, hogy e határozathoz készült olyan különvélemény, amely legalábbis fölvetette az Alkotmánybíróság korábbi álláspontja érvényesítésének hiányát: „Ha az alkotmányozó hatalom egy korábban az Alkotmánybíróság által megsemmisített törvényszöveget úgy kíván ismét elfogadtatni, hogy azt beemeli az Alkotmányba, kivonva ezzel annak felülvizsgálatát az Alkotmánybíróság hatásköréből, ez az alkotmányozó és törvényhozó hatalomnak olyan beavatkozása a hatalmi ágak egyensúlyát biztosító rendszerébe, amely alkotmányos alapjogok súlyos sérelmével jár/járhat. Az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom ilyen „együttműködése” esetén az Alkotmánybíróság hatalma vészesen meggyengül és nem tudja alapjog-védelmi feladatait ellátni, sérül az alkotmányos alapjogok védelme, a társadalom tagjai − alkotmányos jogaik védelmére szolgáló eszközök híján − kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.” (ABH 2011, 290, 323.).

Úgy gondolom, ez máig érvényes tétel.

Mindezt azonban Alperes még mindig nem találta elegendőnek; 2018 júniusában az Alaptörvény hetedik módosításában beiktatta a XXII. cikkbe ezt a (3) bekezdést: „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás”.

S ennek alapján egy hónappal később (a 2018. évi XLIV. törvény) pedig beiktatta a szabálysértési törvénybe a 178/B. § (1) bekezdést: „Aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik, az szabálysértést követ el”.

E két utóbbi szabály 2018. október 15-én lépett hatályba.

És időközben már módosították is a hajléktalanrendeletet (a 191/2018. (X. 12.) Korm. rendelettel a 178/2018. (X. 2.) Korm. rendeletet). Ami alapján nem fizet az alperes Magyar Állam kárpótlást a hajléktalanoktól elvett és megsemmisített holmikért. Vagyis elfogadása után mindössze 10 nappal a Kormány módosította az úgynevezett új hajléktalanrendeletet.
A módosítás szerint Alperesnek, a Magyar Államnak már kárpótlást sem kell fizetnie az utcáról begyűjtött hajléktalanok nem tárolható ingóságainak megsemmisítése után. A rendeletből azt is törölték, hogy kötelező megőrizni a hajléktalan személyes tárgyait, mint például a személyes iratokat, a fényképeket, a gyógyászati segédeszközöket vagy hatósági iratokat. Az sincs már benne a rendeletben, hogy ha valamilyen ingóságot alaptalanul semmisítettek meg, akkor annak kamattal növelt értékét kell visszafizetni a hajléktalannak.

Ez álláspontom szerint újabb jogsértés-sorozat velem – és sorstársaimmal – szemben.

Alperes e magatartása – az államapparátus szabályszerű megfelelési kényszere alapján – azzal az előre látható és előre látott következménnyel jár, hogy egyre fokozódó vegzálásnak vagyok kitéve az önkormányzatok és a rendőrség részéről. Úton-útfélen igazoltatnak, arról kérdezgetnek, az utcán élek-e vagy sem, be akarnak kísérni hajléktalan-szállóra és így tovább.

Mi több, alig tíz nappal a támadott jogszabály hatálybalépését követően megtörtént az is, hogy a Pilisi Parkerdő Zrt. a tulajdonában álló kispesti Kút-tó erdőben minden előzetes figyelmeztetés nélkül megsemmisítette 15 ember otthonát, az erdőben álló kunyhóikat. Úgy, hogy ennek során megsemmisültek személyes tárgyaik, ruháik, gyógyszereik, edényeik stb. is. Úgy, hogy mindannyian ezzel váltak valóban otthontalanná, hajléktalanná, hiszen eddig békében éltek e kunyhókban.

Majd sor került az első néhány szabálysértési bírósági tárgyalásra is, és az eljáró bírósági titkárok – nyilvánvalóan vezetőik sugallatára – ahelyett, hogy a társadalomra veszélyesség hiánya miatt felmentették volna a „vádlottakat”, figyelmeztetésben részesítették őket, ami azt jelenti: kimondták bűnösségüket. Ők természetesen arra hivatkoznak (hibásan, helytelenül): ők nem tehettek mást, ha egyszer Alperes ilyen törvényeket hozott, ők aszerint kell, hogy eljárjanak.

Igaz, október 26-án megtörtént az első per-megszüntetés is, de az első olyan eset is, hogy hajléktalan szabálysértésért bírósági titkár elé állítás után elítélés helyett bíróság az Alkotmánybírósághoz fordult, kérve a jogszabály-alaptörvény-ellenességének megállapítását, és ennek alapján megsemmisítését. Ám minden valószínűség szerint az Alkotmánybíróság nem fog „beleállni” az ügybe, és pusztán azon az alapon elutasítja e kérelmet, hogy Alaptörvény-módosítással szemben nincs hatásköre eljárni.

 


 

I. Elsődleges kereseti kérelem

Mindezzel, Alperes diszfunkcionális, oktalan, diszkriminatív és ellenséges jogalkotása következtében, amelynek nincs alkotmányosan igazolható, legitim és valódi indoka – ettől kezdve puszta létem, évtizedes életvitelem és élethelyzetem jogellenessé, tiltottá, mi több, büntetendő cselekménnyé vált.

Ez összeegyeztethetetlen alapvető emberi jogaimmal, különösképpen az emberi méltósághoz való jogommal, valamint a személyes szabadsághoz való jogommal.

Megengedem: létezhetnek olyan hajléktalanok, akik veszélyeztetik vagy éppen sértik a közrendet, a közegészségügyet, a közerkölcsöket, valamint mások jogait és szabadságait.

Én magam azonban ilyen magatartást, viselkedést soha nem tanúsítottam. Nem ágyazok meg magamnak sem aluljáróban, sem az utcán; nem használok WC-ként sem aluljárót, sem parkot vagy más közterületet; nem zavarom meg senki nyugalmát, nem akadályozok senkit sem a közlekedésben, sem másban. (Meg vagyok ugyan győződve arról, e magatartások sem adnak alapot ilyen súlyos intézkedésre, de jelen keresetlevélben nyilván magammal foglalkozom.)

Mégis pusztán amiatt, hogy én is hajléktalan vagyok, Alperes jelen keresetben írt jogalkotása során − megengedhetetlen általánosítással, előítéletesen − engem is egy kalap alá vett azokkal, akik tesznek ilyeneket, és az én életvitelemet is büntetendővé nyilvánította.

S ennek során figyelmen kívül hagyja azt is, hogy mivel hajléktalan vagyok, én eleve nem tudok hová menni, kénytelen vagyok életvitelszerűen a közterületen élni, lakni. Minek következtében ennek szankcionálása nyilvánvalóan jogellenes.

Ami sért és bánt.

Ami sérti emberi méltóságomat.

Ami sérti a szabad mozgásra és a tartózkodási hely szabad megválasztására való jogomat.

Vannak, akik mindezen érveimre azt vetik ellen: miért élek a közterületen, miért nem megyek be hajléktalan-szállóra?

Ugyan a leghatározottabban az a véleményem, hogy senkinek sincs joga ilyen kérdéseket feltenni, s ezzel beavatkozni életembe, mégis most a tisztelt Törvényszék számára röviden válaszolok e kérdésre.

Kényszerből kerültem az utcára, mint mindenki, de aztán fokozatosan ez vált természetes életformámmá. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy így érzem jól magam, hogy nem érezném sokkal jobban magam meleg, fürdőszobás lakásban – de ilyenre nekem soha életemben nincs esélyem.

Ugyanakkor azonban ez az életforma adja meg számomra a szabadságnak azt a fokát, amire szükségem van önbecsülésemhez.

A hajléktalan-szállók − az öt- és tízszemélyes szobákkal, a mérhetetlen mennyiségű tetűvel, poloskával és csótánnyal, a fertőző betegekkel, az összeférhetetlen emberekkel, a durvasággal, az erőszakkal, a lopással, az intimitás teljes hiányával, azzal, hogy örökké mások vizslató szeme előtt élek – számomra nem jelentenek valódi alternatívát. Egyszerűen nem vagyok képes néhány napnál többet ott eltölteni, mert émelygek tőle, mert pánik-rohamok fognak el, mert félek a többiektől. Telente a legnagyobb hidegben beszorulok oda magam is, egy-két napra, de amint lehet, hanyatt-homlok menekülök az elviselhetetlen életkörülmények közül abba a minimális szabadságba, ami az utcán adatik meg nekem.

Egyébként – ha nem a propaganda-fórumokot nézzük, hanem a mértékadó kutatások adatait – pontosan tudható, hogy a hajléktalan-szállók össz férőhelye sokkal kevesebb, mint a tényleges hajléktalan ember (17-18 ezer hajléktalan ember számára 6 ezer férőhely létezik), de nem ez a döntő elem ebben, hanem a szállók embertelen, elviselhetetlen mivolta.

Valamint az az igazán döntő kérdés, hogy kényszeríthet-e engem Alperes arra, hogy ne ott éljek, ahol tudok és akarok, hanem ott, ahol azt ő jónak látja. Amely kérdésre az én válaszom: határozott nem. Szerintem Alperes köteles tartózkodni minden aránytalan beavatkozástól az életembe, az életvitelembe, az életformámba – lévén mindez az én emberi méltóságomnak alapvető eleme.

Tudtommal a modern társadalmakban érvényesülnie kell nemcsak a szabadság, de a szolidaritás elvének is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mások oldják meg az én problémáimat. De azt igen, hogy ha én nem tudom megoldani problémáimat, kapjak erre valós esélyt. Ha felkínálják nekem a segítséget, ha megteremtik a változtatás valódi feltételeit, és hagynak elegendő időt is arra, hogy próbálkozzak, és én nem élek e lehetőséggel, akkor utána mondhatják, hogy magamra vessek. Ám ezek nélkül puszta áldozathibáztatással élni és engem vegzálni − nem korrekt eljárás. Azt írta mostanában egy becsületes újságíró: „amíg mi – a nagyobb szabadsággal megáldott többségi társadalom – nem segítettünk érdemben a hajléktalanokon, addig az a minimum, hogy viseljük el a látványukat és a szagukat”.

Igen, azt hiszem, ezt elvárhatnám a magyar társadalomtól − és azon belül most konkrétan a magyar igazságszolgáltatástól.

Demokratikus állam ilyet még sehol a világon nem tett.

Olyan sincs, hogy demokratikus állam az alkotmányában foglalkozna a hajléktalanság kérdésével − hacsak úgy nem, hogy mindent megtesz annak elkerülésére, segíti polgárait, hogy ne kényszerüljenek ilyen helyzetbe. Ez azonban nyilvánvalóan kizárólag azokra vonatkozhat, akik szeretnének másképp élni, és nem érint senkit, aki éppen így akar élni, bármennyire is kényszerűen, bármennyire is a körülményei hozták így.

Ám olyan végképp nem létezik, hogy demokratikus állam a saját alkotmányában betiltaná a hajléktalanságot. Ez nemzetközileg példátlan.

*  *     *

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata bevezetőjében leszögezi: „Tekintettel arra, hogy az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon”, rögtön az
1. cikkben írja: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van”.

Majd a 12. cikk szerint: „Senkinek magánéletébe, családi ügyeibe, lakóhelye megválasztásába vagy levelezésébe nem szabad önkényesen beavatkozni, sem pedig becsületében vagy jó hírnevében megsérteni. Minden személynek joga van az ilyen beavatkozásokkal vagy sértésekkel szemben a törvény védelméhez”.

És a 13. cikk alapján: „Az államon belül minden személynek joga van szabadon mozogni és lakóhelyét szabadon megválasztani”.

Valamint a 29. cikk szerint: „Jogainak gyakorlása és szabadságainak élvezete tekintetében senki sincs alávetve más korlátozásnak, mint amelyet a törvény kizárólag mások jogai és szabadságai elismerésének és tiszteletben tartásának biztosítása érdekében, valamint a demokratikus társadalom erkölcse, közrendje és általános jóléte jogos követelményeinek kielégítése érdekében megállapít”.

Sőt, a 30. cikk egyenesen előírja: „A jelen Nyilatkozat egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az valamely állam, valamely csoport, vagy valamely egyén részére bármilyen jogot adna arra, hogy az itt kinyilvánított jogok és szabadságok megsemmisítésére irányuló tevékenységet fejtsen ki, vagy ilyen cselekményt elkövessen”. Ez Alperes számára nem csupán jelen esetre is szóló figyelmeztetés kellene, hogy legyen, hanem azt is jelenti, hogy pusztán ezen az alapon is jogellenesnek minősíthető Alperes velem szembeni magatartása.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát az ENSZKözgyűlése1966. december 16-án fogadta el, 1976. március 23-án lépett hatályba, s Magyarország1974. január 17-én csatlakozott az Egyezségokmányhoz, az Első Fakultatív Jegyzőkönyvet 1988. szeptember 7-én, míg a Második Fakultatív Jegyzőkönyvet 1994. február 24-én ratifikálta, tette a belső jog részévé.

A preambulum szerint „Az Egyezségokmány részes államai tekintetbe vették, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmányában meghirdetett elveknek megfelelően az emberi közösség valamennyi tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak az elismerése a szabadság, az igazságosság és a világbéke alapja, felismerték azt, hogy ezek a jogok az emberi lény veleszületett méltóságából erednek”.

Minden részes állam – Magyarország is.

A 12. cikk alapján pedig „Minden olyan személynek, aki törvényesen tartózkodik valamely állam területén, joga van e területen a szabad mozgásra és a tartózkodási helye szabad megválasztására.

Nekem tehát jogom van a szabad mozgásra és tartózkodási helyem szabad megválasztására. Amit alapjaiban sért meg Alperes az általa hozott, jelen keresetben sérelmezett törvényekkel.

Ugyanakkor e cikk 3. pontja szerint: „A fent említett jogok csak a törvényben meghatározott olyan korlátozásoknak vethetők alá, amelyek az állam biztonságának, a közrendnek, a közegészségügynek, a közerkölcsnek, valamint mások jogainak és szabadságainak a védelme érdekében szükségesek, és amelyek összhangban vannak az Egyezségokmányban elismert egyéb jogokkal”.

Márpedig Alperes soha semmilyen módon nem bizonyította, hogy jogaim korlátozása az állam biztonságának, a közrendnek, a közegészségügynek, a közerkölcsnek, valamint mások jogainak és szabadságainak a védelme érdekében szükséges.

Álláspontom szerint mindezen szabályokat Alperes támadott magatartása súlyosan sérti.

Az Egyezségokmány 26. cikke alapján „A törvény előtt minden személy egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre. Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést tiltania kell és minden személy számára egyenlő és hatékony védelmet kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen, mint amilyen például a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy más helyzet alapján történő megkülönböztetés”.

Engem azonban Alperes a jelen keresetben írt jogalkotással más helyzet alapján történő megkülönböztetés alá vet, s ezzel sérti alapvető polgári jogaimat.

Alperes az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdette – a belső jog részévé tette − az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet, s ezzel vállalta, hogy „biztosítja a joghatósága alatt álló minden személy számára a jelen Egyezmény I. Fejezetében meghatározott jogokat és szabadságokat.

Így azt, hogy „A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés például… vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani”.

Engem pedig Alperes nem óv meg az egyéb helyzet, történetesen hajléktalan mivoltom miatti megkülönböztetéstől, sőt, éppen ő gyakorol megkülönböztetést velem szemben.

Magyarország Alaptörvénye – elvileg − az eddigi nemzetközi egyezményekkel összhangban szabályozza mindezen kérdéseket. Preambulumában leszögezi: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság…

Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét…

Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi”.

A G) cikk (2) bekezdése szerint: „Magyarország védelmezi állampolgárait”.

Az I. cikk (1) bekezdése szerint „AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége”.

A II. cikk alapján „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz…”

A XV. cikk (1) bekezdése szerint: „A törvény előtt mindenki egyenlő. Minden ember jogképes.

(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja”.

Álláspontom szerint mindezen maga alkotta szabályokat sértette meg Alperes, amikor a jelen keresetben írt jogalkotással nem tekinti fontosnak az én emberi méltóságomat; nem segít engem, aki elesett vagyok és szegény; ügyemet, a rám vonatkozó jogalkotást nem méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi; nem védelmez engem, hanem éppen, hogy támad, kitesz mások megvetésének és az üldöztetésnek; nem tartja tiszteletben és nem védi sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogaimat; nem tekinti sérthetetlennek az én emberi méltóságomat; nem tart engem másokkal egyenlőnek, nemhogy nem óv meg engem az egyéb helyzet szerinti különbségtételtől, de éppen, hogy ő maga tesz különbséget velem szemben.

Ezek miatt kérem a tisztelt Bíróság méltányos és emberséges ítéletét, annak megítélését, hogy Alperes jogellenes károkozó magatartásával nekem jelentős nem vagyoni kárt okozott.

Az Alkotmánybíróság több érvényes határozatában érintette e témakört, s állásfoglalásait kötelező érvényre juttatni jelen perben is.

A 30/1992. (V. 26.) AB-határozatból ezt: „Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény, hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni: a különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni, akkor, ha az alkotmányos vagy az Alkotmányra visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges”.

Márpedig álláspontom szerint a jelen keresettel támadott alperesi jogszabály − amely az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszer – olyan, amelyet nem a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben vesz igénybe Alperes. S ezen mit se változtat, hogy nem büntetőjogi, hanem „csupán” szabálysértési jogi kategóriaként kezeli életformámat, hiszen a lényeg az, hogy így vagy úgy szankcionálja.

Valamint ezt: „vizsgálandó kérdés, hogy a Btk. 269. § (1) bekezdése mértéktartó és megfelelő választ ad-e a veszélyesnek, nemkívánatosnak ítélt jelenségre, azaz az alkotmányos alapjogok korlátozása esetén irányadó követelménynek megfelelően a cél eléréséhez a lehetséges legszűkebb körre szorítkozik-e”.

Márpedig álláspontom szerint a jelen keresettel támadott alperesi jogszabály nem mértéktartó és nem megfelelő választ ad az általa (de nem objektíve, hanem csak általa!) veszélyesnek, nemkívánatosnak ítélt jelenségre, azaz az alkotmányos alapjogok korlátozása esetén irányadó követelménynek nem megfelelően nem a cél eléréséhez a lehetséges legszűkebb körre szorítkozik.

A 63/1997. (XII. 12.) AB határozatból pedig ezt: „Alapvetően a jogalkotó felelősségi körébe tartozik annak megítélése, hogy mely cselekményeket vonja közrendvédelmi szabályozás körébe. A pönalizálás határainak meghúzásakor azonban a jogalkotónak szem előtt kell tartania, hogy az általános cselekvési szabadságból következően alkotmányos demokráciában a polgároknak − jogi értelemben − mindent szabad, amit normatív rendelkezés nem tilt. Az általános cselekvési szabadság védelméből következően az állam köteles az egyén szabadságát tiszteletben tartani, függetlenül attól, hogy az egyéni cselekedet valamely speciális, erős védelemben részesülő alapvető jog védelmi körébe tartozik-e. Más megfogalmazásban, az állam intézményei az egyének szabadságába önkényes módon nem avatkozhatnak be. Az államnak minden egyén érdekét egyenlően kell mérlegelnie és
a szabadságkorlátozást megfelelően, racionális érvekkel kell indokolnia”
.

Márpedig álláspontom szerint a jelen keresettel támadott jogszabály nem akceptálja az általános cselekvési szabadságot, nem tartja tiszteletben az én személyes szabadságomat, hanem igenis önkényes módon beleavatkozik az én szabadságomba, s e korlátozást nem tudta, nem is tudhatja megfelelően, racionális érvekkel indokolni.

Főképpen pedig a már említett 38/2012. (XI. 14.) AB-határozat több pontját.

Elsőként azt, hogy „[46] valamely magatartás büntetendővé nyilvánítása nem lehet önkényes, annak valamely alkotmányos indoka kell, hogy legyen, másrészt azt, hogy a szankciót kilátásba helyező norma feleljen meg a jogállamiság elvéből következő normavilágosság követelményeinek”.

Márpedig a hajléktalanság szankcionálásának nincs semmilyen alkotmányos indoka, büntetendővé nyilvánítása önkényes, és nem is felel meg a normavilágosság követelményének.

Másodikként azt, hogy „[50] A Szabs.tv. 186. §-a a közterület rendeltetésétől eltérő használatának minősíti, és szabálysértéssé nyilvánítja a közterület életvitelszerű lakhatásra való használatát. A jogalkotó ezzel egy élethelyzetet, az utcán való élést, azaz magát
a hajléktalanságot minősítette büntetendőnek
. A hajléktalan személyek számára az, hogy
a közterületen élnek egy rendkívül súlyos krízishelyzetet jelent, ami különböző kényszerek hatására jött létre, a legritkább esetben tudatos, átgondolt, szabad választásuk következménye. A hajléktalanok elvesztették otthonukat és nincs lehetőségük arra, hogy lakhatásukat megoldják, ezért valódi alternatíva hiányában kénytelenek - miután az az egyetlen nyilvános, mindenki használatára nyitva álló terület - a közterületen élni. A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Sztv.)
a szociális gondoskodás körébe vonja a közterületen élő hajléktalanokról való gondoskodást. Az Sztv. 4. § (3) bekezdése a törvény meghatározott rendelkezései tekintetében azokat minősíti hajléktalannak, akik közterületen vagy nem lakáscéljára szolgáló helyiségben élnek és olyan szociális ellátási formákat intézményesít, amelyek kifejezetten az ő ellátásukat szolgálják (pl. utcai szociális munka, nappali melegedő, éjjeli menedékhely). Az Sztv. tehát nem jogellenes magatartásként értékeli azt, hogy hajléktalanok az utcán élnek, hanem az önkormányzatok ellátási felelőssége körébe tartozó feladatként írja elő a közterületen élők szociális segítését.

[51] Sem a Szabs. tv. szabályozása, sem annak indokolása alapján nem állapítható meg az az ok, az a védeni kívánt érdek, ami indokul szolgált arra, hogy az Alaptörvény XIX. cikkében szabályozott állami feladatvállalás alapján az Sztv.-ben a szociális ellátás körébe vont élethelyzetet, a törvényhozó társadalomra veszélyes, kriminális magatartássá nyilvánítson”.

Márpedig álláspontom szerint a jelen keresettel támadott jogszabály ezzel egy élethelyzetet, a közterületen való élést, azaz magát a hajléktalanságot minősítette büntetendőnek, s ennek során változatlanul nem állapítható meg az az ok, az a védeni kívánt érdek, ami indokul szolgált arra, hogy… ezt az… élethelyzetet a törvényhozó társadalomra veszélyes, kriminális magatartássá nyilvánítsa.

Harmadikként azt, hogy „[46] Önmagában az, hogy valaki a közterületen éli az életét mások jogát nem sérti, kárt nem okoz, a közterület rendeltetésszerű használatát, a közrendet nem veszélyezteti. Azoknak a magatartásoknak a szankcionálására, amelyek a közterület használata során mások jogait sértik, a közrendet veszélyeztetik, a Szabs.tv. számos önálló tényállást (pl. koldulás, csendháborítás, köztisztasági szabálysértés, szeszes ital fogyasztás tilalma, tiltott szerencsejáték, veszélyeztetés kutyával, közerkölcs megsértése, garázdaság stb.) állapít meg, ezek alapján büntethető az a hajléktalan is, aki a közterületet a közrendet veszélyeztető módon használja. Az, hogy a közterületnek az életvitelszerű lakhatásra való használata magában hordozza mások jogai sérelmének, a közrend megsértésének lehetőségét, nem tekinthető a büntetendővé nyilvánítás legitim indokának. A 176/2011. (XII. 29.) AB határozatában az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy önmagukban a közrendre és köznyugalomra vonatkozó elvont alkotmányos értékek nem indokolhatják ilyen preventív jellegű szabálysértési tényállás megalkotását. "Ellenkező esetben ugyanis a közterületen zajló tevékenységek túlnyomó többsége szankcionálhatóvá válna, hiszen azok sok esetben zavaróan hatnak a városképre, a lakók közérzetére és többnyire zajjal járnak." (ABH 2011, 615, 630.)”

Márpedig én valóban mások jogát nem sértem, kárt nem okozok, a közterület rendeltetésszerű használatát, a közrendet nem veszélyeztetem.

Negyedikként azt, hogy „[53] … sem a hajléktalanoknak a közterületekről való eltávolítása, sem a szociális ellátások igénybevételére való ösztönzése nem tekinthető olyan legitim, alkotmányos indoknak, amely a hajléktalanok közterületen élésének szabálysértéssé nyilvánítását megalapozná. A hajléktalanság szociális probléma, amit az államnak a szociális igazgatás, a szociális ellátás eszközeivel és nem büntetéssel kell kezelnie. Az Alaptörvény II. cikkében szabályozott emberi méltóság védelmével összeegyeztethetetlen önmagában azért társadalomra veszélyesnek minősíteni és büntetni azokat, akik lakhatásukat valamely okból elvesztették és ezért kényszerűségből a közterületen élnek, de ezzel mások jogait nem sértik, kárt nem okoznak, más jogellenes cselekményt nem követnek el. Sérti az egyén emberi méltóságából folyó cselekvési szabadságát az is, ha az állam a büntetés eszközeivel kényszerít a szociális szolgáltatások igénybe vételére.”

Ötödikként azt, hogy „[55] Tekintettel arra, hogy a vitatott tényállás nem egy magatartást (cselekedetet, vagy mulasztást), hanem egy objektív tényként fennálló élethelyzetet rendel büntetni, amellyel összefüggésben a bűnösség nem értelmezhető, a tényállás lényegét tekintve az alanyi oldaltól független, gyakorlatilag objektív felelősséget teremt.”

Hatodikként azt, hogy „[58] … határozatlan fogalom az "életvitelszerű lakhatás". E megfogalmazás alapján nem állapítható meg, hogy mikor valósul meg a szabálysértés. Csak akkor állapítható meg a szabálysértés elkövetése, ha a hajléktalan a nappalait és az éjszakáit is az utcán tölti, vagy akkor is, ha éjszakára bemegy az éjjeli menedékhelyre, de nappal az utcán él, vagy már akkor is, ha valaki egy közterületi padon alszik. E tényállás alapján az érintettek számára nem egyértelmű, mely magatartásukkal követnek el jogsértést, és magában hordozza a jogalkalmazók önkényes jogértelmezésének lehetőségét.”

Hetedikkéntpedig azt, hogy „[62] … nem állapítható meg, hogy mikor hivatkozhat eredményesen a hajléktalan a hajléktalan ellátás feltételeinek hiányára, csak akkor-e, ha az önkormányzat a hajléktalanok ellátására semmilyen ellátást nem biztosít, vagy akkor is, ha a törvényben előírt ellátások valamelyikét nem biztosítja, illetőleg akkor is, ha férőhely hiányában, vagy az ellátás megfelelő (pl. közegészségügyi, biztonsági stb.) feltételeinek hiánya miatt, nem tudja az ellátást igénybe venni.”

Megjegyzem egyúttal azt is, hogy álláspontom szerint a jelen keresettel támadott jogszabály egyébként önmagában is olyan mértékű belső koherencia-zavarral küzd, hogy az lehetetlenné kellene, hogy tegye alkalmazását.

A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény 1. § (1) bekezdése alapján ugyanis „Szabálysértés az az e törvény által büntetni rendelt tevékenység vagy mulasztás, amely veszélyes a társadalomra.

A (2) bekezdés értelmezése szerint pedig „az a tevékenység vagy mulasztás veszélyes a társadalomra, amely a bűncselekményként történő büntetni rendeléshez szükségesnél kisebb fokban sérti vagy veszélyezteti az Alaptörvény szerinti állami, társadalmi vagy gazdasági rendet, a természetes és jogi személyek, valamint a jogi személyiség nélküli szervezetek személyét vagy jogait.

Márpedig önmagában az életvitelszerűen közterületen élés nem sérti és nem veszélyezteti az állami, társadalmi vagy gazdasági rendet, a természetes és jogi személyek, valamint a jogi személyiség nélküli szervezetek személyét vagy jogai, következésképpen semmilyen módon nem veszélyes a társadalomra, tehát nem büntetendő és nem büntethető.

A Ptk. 2:42. § alapján „(1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy törvény és mások jogainak korlátai között személyiségét, így különösen a magán- és családi élet, az otthon, a másokkal való - bármilyen módon, illetve eszközzel történő - kapcsolattartás és a jóhírnév tiszteletben tartásához való jogát szabadon érvényesíthesse, és hogy abban őt senki ne gátolja.

(2) Az emberi méltóságot és az abból fakadó személyiségi jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. A személyiségi jogok e törvény védelme alatt állnak.

2:43. § A személyiségi jogok sérelmét jelenti különösen…

b) a személyes szabadság, a magánélet, a magánlakás megsértése;

c) a személy hátrányos megkülönböztetése…”

A 2:43. § alapján „a személyiségi jogok sérelmét jelenti különösen…

b) a személyes szabadság, a magánélet, a magánlakás megsértése;

c) a személy hátrányos megkülönböztetése…”

A 2:51. § (1) bekezdése alapján „akit személyiségi jogában megsértenek, a jogsértés ténye alapján - az elévülési időn belül - az eset körülményeihez képest követelheti

a) a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását;

b) a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől;

d) a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását és a jogsértéssel előállított dolog megsemmisítését vagy jogsértő mivoltától való megfosztását”.

 S a 2:52. § (1) bekezdése alapján „akit személyiségi jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért”.

Keresetemet – a korábban írtak szerint – mindezen jogalapon terjesztem elő – még egy rendkívül fontos kiegészítéssel.

Hivatkozom végezetül Gustav Radbruch német jogfilozófusra és az ő „törvényes jogtalanság”, illetve „törvény fölötti jog” elméletére. Radbruch dolgozta ki azt – amit a hétköznapi gyakorlatban egyébként oly sokszor tapasztalunk –, hogy bizonyos helyzetekben válhat a formális jog jogtalansággá, lévén oly mértékben igazságtalan, hogy ellentétes az emberi jogokkal, vagy éppen az alapvető értékekkel, mint a humánummal. Ezt hívja ő „törvénybe foglalt jogtalanságnak”, hogy ugyanis lehet a formális jog maga a teljes lehetetlenség a teljes jogtalanság is. Amivel szemben értelemszerűen csakis a „törvény feletti jog” uralmának szabad érvényesülnie.

Aki ezt nem fogadja el általában, az megvonja a legitim eljárás jogát az emberiség összes rabszolgalázadásától, forradalmától, valamennyi zsarnokság alóli fölkeléstől, a diktátorokkal való szembefordulástól, a teljes antifasizmustól és így tovább.

S aki ezt nem fogadja el „kicsiben”, ebben a konkrét ügyben − az azt tartja helyesnek, ha a jogalkotó hatalma végtelen és korlátlan, vagyis, ha az alkotmányozó többség akarata soha nem tekinthető a többség zsarnokságának.

Személyiségi jogaim megsértésével okozati összefüggésben bekövetkezett káraim
­­­– konkrétan a lelki tortúra, a depresszióba hajló mélabú, a megaláztatás okozta pszichés gyötrődés – bizonyítására (túl saját személyes meghallgatásomon) tanúként kérem meghallgatni:

1. Erdős Virágot, akinek idézhető címe: …;

2. Iványi Gábort, akinek idézhető címe: …,

3. Parti Nagy Lajost, akinek idézhető címe: ….

További bizonyítási indítványaimat Alperes ellenkérelme alapján az előkészítő ülésen szeretném megtenni. Előzetesen – addig – más bizonyítási indítványom nincs, bizonyítékot előterjesztenem − úgy vélem − nem szükséges és nem lehetséges.

*   *     *

Keresetem sorsának nyilvánvaló kulcskérdése: állásfoglalás a jogalkotással okozott kárért való felelősségről, vagyis az állam immunitásáról, tehát felelőtlenségéről, arról, hogy joguralom van-e vagy korláttalan autoriter hatalomgyakorlás.

Ennek vázlatos áttekintését az európai uniós joggal célszerű kezdeni.

Az EU elődje, az EK Bírósága már 1960-ban a Humblot kontra Belgium ítéletében leszögezte: „ha a Bíróság úgy találja, hogy a tagállamok által tett törvényhozási vagy adminisztratív intézkedések a Közösségi joggal ellentétesek, azok […] kötelesek a kérdéses intézkedést visszavonni és a jogellenes következményekért reparációt nyújtani”.

Az Európa Tanács és az Európai Unió, illetve az Európai Közösség (EK/EU) Európai Igazságügyminiszterek Konferenciája Bázelben 1972-ben írta alá az Európai Immunitási Egyezményt, amely az immunitás alóli kivételek hosszú sorával a funkcionalista megoldást preferálta.

1971., az Európai Bíróság Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt v. Council ügyben (Case 5/71 ECR /1971/ 975.) hozott ítélete óta folyik a közismert „Schöppenstedt-formula” továbbfejlesztése, amelynek során az ítélkezési gyakorlat folyamatosan szorítja vissza az immunitás kereteit, s bővíti a kártérítési felelősség alakzatait, indokait, lehetőségeit.

Az Európa Tanács 1984. évi ajánlása az állam kárfelelősségét állapította meg az állam normatív szabályozó tevékenységére nézve is.

Az 1991-es Francovich-ítélet (Joined Cases Francovich et al. v. Italan State C-6/90 and
C-9/90 (1991) ECR I-5357.) ezen oly módon változtatott, hogy jelentősen kibővítette a kártérítési felelősség kereteit. Az ítélet egyebek mellett így szólt: „a közösségi normák teljes érvényesülése kérdésessé válna, és az általuk biztosított jogok védelme gyengülne, ha a magánszemélyek nem juthatnának kártérítéshez abban az esetben, ha a közösségi jog tagállamoknak betudható megsértése következtében jogsérelem éri őket.”

S ezt azóta számos konkrét ítélet megerősítette.

Mi több, 1996-ban a Brasserie du Pêcheur – Factortame egyesített ügyekben született bírósági határozat (C-46/93. és C-48/93.) azt is egyértelművé tette, hogy egy közvetlen hatályú közösségi jogszabállyal ellentétes belső jogszabály esetében is megállapíthatónak tartja az állami felelősséget.

Mindezek summázata a következő.

A Közösségi jogalkotót kötik a közösségi szerződések, és tevékenysége az Európai Bíróság által felülvizsgálható. A Bíróság kifejezetten elismeri annak lehetőségét, hogy a kárt okozó Közösségi jogalkotás polgári jogi felelősséget von maga után.

Az Európai Bíróság joggyakorlata alapján a felelősség beálltához az alábbi konjunktív feltételek szükségesek: kár, jogellenes magatartás, és a kettő közötti okozati összefüggés.

A tényállási elemek közül a jogellenesség, mint objektív elem fogalma a vétkesség (felróhatóság), mint szubjektív elem vizsgálatának nem hagy helyt.

A norma megsemmisítése nem szükséges eleme a károkozás jogellenességének.

Amennyiben a kár tényállási elemei fennállnak, teljes kártérítés jár attól függetlenül, hogy a kárt tevékenység vagy mulasztás, egyedi vagy normatív aktus okozta. A jogalkotó speciális helyzetét, különösen a lehetséges szabályozási tartalmak közti választást biztosító mérlegelési jog fennálltát a közösségi jog a jogellenesség vizsgálata során nem veszi figyelembe.

A luxemburgi Bíróság – lévén az Unió szerve – értelemszerűen az uniós jog megsértésének eseteiről szól. A magyar jog megsértésének esetében fennálló felelősség megállapításáról értelemszerűen a magyar bíróságnak kell döntenie.

Ennek azonban már-már a peremén helyezkedik el a Bíróság C-98/14. sz. ügyben hozott ítélete, amely − amint kimondta, hogy a pénznyerő automaták kaszinókon kívüli üzemeltetését tiltó magyar jogszabály ellentétes lehet a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvével − voltaképpen jogalkotással okozott kárért való felelősség megállapíthatóságát deklarálta és tette kötelezővé a magyar ítélkezés számára.

Amiképpen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is több ítéletében jogalkotással okozott kárért marasztalta el Alperest, például a 98 százalékos különadó ügyében.

Mindezek magyarországi átültetése egyelőre várat magára, az eddigi magyar iudicatura
e téren meglehetősen elmaradott, s feltétlenül változásra érett – reményeim szerint jelen kereset hozhatja meg majd az áttörést e téren (szíves elnézést kérve a szerénytelenkedésért).

Jelen petitum alapján tehát abban kell döntenie a tisztelt Törvényszéknek, mire lát lehetőséget, ha nyilvánvaló szerepet játszik a jogalkotói hatalommal való visszaélés.

A régi Ptk. 339. és 349. §-ának, illetve az új Ptk. 6:519. §-ának a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria általi eddigi értelmezése nem csupán az uniós jogba ütközik, de dogmatikailag is elfogadhatatlan. Kiindulópontja ugyanis az, hogy a jogalkotói károkozás azért nem válthat ki kártérítést, mert nincs kötelmi jogviszony a jogalkotó és a károsult között.

Az EH 1999.14. esetben ezt abból a tévedésből vezeti le a Kúria, hogy a polgári jogviszonyban egyenlő felek állnak egymással szemben, „az egyenjogúság és mellérendeltség rendszerében”, és „a jogalkotásra, mint az általános és absztrakt magatartási szabályok létrehozására irányuló tevékenységre és a hozzá kapcsolódó felelősségre azonban kizárólag a közjog (alkotmányjog) szabályai vonatkoznak, amelyek jelenlegi jogunkban immunitást biztosítanak a jogalkotó számára. A jogszabály hatálybalépésével esetleg bekövetkezett károsodás önmagában nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt, és ilyen értelmű jogszabályi rendelkezés hiányában a sérelmek jóvátételére (a jogalanyok kárpótlására) a polgári jogi kárfelelősségnek a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésében foglalt szabályai sem alkalmazhatók”.

Azonban a Kúria nem ad magyarázatot

− sem arra, hogy a közjogban (legalábbis annak modern felfogásában) nemde szintén mellérendelt, egyenrangú és egyenjogú szereplők állnak-e egymással mellérendeltségi viszonyban, vagyis alárendelt-e a polgár vagy szabad;

− sem arra, hogy ugyan miért illetné meg az immunitás a jogalkotót, miért lenne követendő út a jogalkotó felelőtlensége, s mi lenne ennek jogalapja;

− sem pedig arra, hogy ugyan miért ne lenne alkalmazható a kárfelelősség összes szabálya kötelmi viszony nélkül is, amikor nem szerződésszegéssel, hanem éppen szerződésen kívül okozott kárról van szó, amihez nem szükséges a kötelmi viszony fennállta.

Később, az 1/2014. polgári elvi döntésben ugyan valamelyest „áttörte” saját gyakorlatát a Kúria, és szabad utat adott a jogalkotásért viselendő felelősségnek, ám oktalan és szükségtelen korlátozással. „A közjognak a jogalkotó számára immunitást biztosító szabályai az általános és absztrakt magatartási szabályok létrehozására irányuló jogalkotási tevékenységre és a hozzá kapcsolódó felelősségre vonatkoznak. Ha azonban az Országgyűlés egyedi ügyben jogszabályi formába öltöztetett, de tartalmilag jogalkalmazói döntést hoz, és e tény kimondásával az Alkotmánybíróság a jogszabályi rendelkezést határozatával megsemmisíti, akkor a diszfunkcionális működés polgári jogilag is jogellenessé teszi a jogalkotó magatartását” − mondta ki e döntés. Ismét indoklás nélkül hagyva alapvető jelentőségű kérdéseket:

− mik azok „a közjognak a jogalkotó számára immunitást biztosító szabályai”? amelyek ugyanis álláspontom szerint nem léteznek, csupán néhány kúriai bíró fejében;

− mit ért azon a Kúria, hogy „egyedi ügyben jogszabályi formába öltöztetett, de tartalmilag jogalkalmazói döntés”, ami ugyanis publicisztika és nem jog, a konkrét esetben hozott jogszabály ugyanis − lett légyen bármennyire is konkrét ügyben hozott intézkedés − ugyanolyan jogszabály, mint bármely másik;

ugyan miért lenne feltétele a kártérítési felelősség megállapításának, hogy „e tény kimondásával az Alkotmánybíróság a jogszabályi rendelkezést határozatával megsemmisíti”? miért kellene „másnak elvinni a balhét”, először az Alkotmánybíróságnak megsemmisíteni az ominózus jogszabályt, miért ne lehetne anélkül is megállapítani a kártérítő felelősséget, például úgy, hogy maga a Kúria vállalja a felelősséget egy döntésért, még akkor is, ha az politikailag nem a legszerencsésebb?

Noha közben maga leírja: „a diszfunkcionális jogalkotás polgári jogilag is jogellenessé teszi a jogalkotó magatartását, a jogellenes károkozás kárkötelmi jogviszonyt keletkeztet a jogalkotó, valamint a károsult között”. Igen, ez a lényeg, az összes többi csupán mellébeszélés és „mosakodás”.

Hangsúlyozom jelen per bírósága számára: bármennyire is 1/2014. polgári elvi döntésként emlegetteti ezt a határozatot a Kúria, ez valójában nem más, mint a Fővárosi Ítélőtábla 5. Pf. 21.829/2010. számú ítélete, amely tehát természetszerűleg nem kötelező egyetlen bíróság számára sem.

S a Kúria egyelőre köti is magát ehhez a maradi és védhetetlen állásponthoz, legalábbis 2018. július 4-i sajtóközleményéből ez derül ki, a Pfv.IV.21.912/2017/6. számú ítéletet ismertetve (amelyet talán nem véletlenül mindmáig nem tettek föl a jogtárakra). Eszerint továbbra is azt vallja, hogy „a jogszabály hatályba lépésével összefüggésben bekövetkezett károsodás nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt, és ilyen értelmű jogszabályi rendelkezés hiányában a polgári jogi kárfelelősség szabályai sem alkalmazhatók”.

Álláspontom szerint ez az idejétmúlt, maradi kúriai vélemény elfogadhatatlan és téves, s élesen ellenkezik az Európai Unió jogával, mint ilyen, tehát nem alkalmazható.

A modern jogban a bíróság előtt mindenki egyenlő. Nem csak az egyik polgár a másikkal, a polgár a jogi személlyel, de a polgár az állammal, az elvileg őt szolgáló apparátussal is. Egyenlő felek állnak szembe egymással, még ha az egyiknek az is a dolga, hogy szabályokat alkosson.

Amely szabályok azonban igenis alá vannak rendelve sok-sok mindennek. A természetjognak, az elvehetetlen és megkérdőjelezhetetlen emberi és polgári jogoknak, a logikának, az erkölcsnek, a társadalmi közjónak. Az állam − bármit is hisz magáról egy-egy adott időszakban néhány elvetemült vezetője − nem tehet meg bármit. Rövid távon, néhány éven-évitizeden át viselkedhet úgy, mint ha tényleg mindent megengedhetne magának, ám előbb-utóbb − legalábbis eddig a történelem ezt igazolja − kiderül: ő is téved. Nem tehet meg mindent. Vannak korlátjai cselekvésének, bármennyire is utálja ezeket, s bármennyire is mindent megtesz annak érdekében, hogy meghágja azokat, túllépjen rajtuk.

Egyik korlátja az lehet − az kell, hogy legyen −, hogy felelősséggel tartozik döntéseiért, tettiért − éspedig kártérítő felelősséggel is.

Néhány esetben az Európai Unió Bírósága már megmutatta Alperesnek, a Magyar Államnak, hogy igenis helyt kell állnia, ha jogalkotásával tudatosan kárt okoz valakiknek. Reménykedem, jelen kereset sorsa arra lesz példa, hogy már a magyar bíróság bebizonyítja ennek érvényességét, hogy nem kell mindig máshová szaladni, hogy itthoni dolgainkat rendbe rakjuk.

E körben előadom még, hogy a Ptk. 6:520. § kimondja, hogy minden károkozás ab ovo jogellenes, e körben tehát nincs szükség bizonyításra.

A felróhatóság pedig pusztán azon az alapon megállapítható, hogy Alperes pontosan tisztában volt azzal, hogy a jelen keresettel támadott jogszabály az Alaptörvénynek az emberi méltóság és szabadság tiszteletben tartását előíró tételeibe ütközik, mégis meghozta azt. Ennek megállapításához nyilvánvalóan nincs szükség külső erő vagy szerv közbenjöttére, ezt maga a perbíróság megítélheti.

 

II. Másodlagos kereseti kérelem

 

 

Amennyiben a tisztelt Törvényszék úgy vélekedik, hogy elsődleges kereseti kérelmem azért nem teljesíthető, mert az alperes Magyar Állam jogalkotásért való felelőssége a mai magyar iudicatura szerint nem ítélhető meg – kérem, hogy forduljon erről előzetes kérdéssel az Európai Unió luxemburgi Bíróságához, a következők szerint.

Összhangban az Európai Unió Bíróságának joggyakorlatával, az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére azért kerül sor, mert szükséges a konkrét jogvita eldöntése szempontjából az uniós jogszabályok értelmezése. A felmerülő jogkérdés az ügy eldöntése szempontjából releváns, az uniós jog helyes értelmezése nem nyilvánvaló, azzal kapcsolatban ésszerű kétség merült fel.

A jelen ügyben értelmezendő uniós jogi rendelkezések:

"1A. CIKK

Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok - ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait - tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában."

"2. CIKK

Az Unió küzd a társadalmi kirekesztés és megkülönböztetés ellen, és előmozdítja a társadalmi igazságosságot és védelmet, a nők és férfiak közötti egyenlőséget, a nemzedékek közötti szolidaritást és a gyermekek jogainak védelmét.”

 

A 2007. évi CLXVIII. törvénnyel kihirdetett AZ EURÓPAI UNIÓ ALAPJOGI CHARTÁJA

„1. CIKK

Az emberi méltóság

Az emberi méltóság sérthetetlen. Tiszteletben kell tartani, és védelmezni kell.”

„21. CIKK

A megkülönböztetés tilalma

(1) Tilos minden megkülönböztetés…”

 

 

Álláspontom szerint Alperes mindezen elveket súlyosan megsértette, amikor az én életformámat kriminalizálta, amikor amiatt megkülönböztetés alá vett.

 

 

Ezért kérem, az Európai Unió Bíróságának a tisztelt Törvényszék − az EUMSZ 267. cikke és a Pp. 130. § (2) bekezdése alapján − a következő előzetes kérdéseket tegye fel, és azok megválaszolásáig jelen pert függessze fel.

1. Értelmezhető-e úgy a Bíróság joggyakorlata, hogy a tagállami bíróság ítélkezhet a tagállammal szemben olyan ügyben, amelyet a felperes amiatt indított, mert szerinte a tagállam jogalkotásával megsértette emberi méltósághoz való jogát és így neki nem vagyoni kárt okozott?

2. Amennyiben az első kérdésre igen a válasz, köteles-e lefolytatni a személyiségi jogi pert a tagállami bíróság abban az esetben is, ha a tagállami bírói gyakorlat − beleértve a Kúria eddigi állásfoglalásait is − az állam immunitását védi, és tagadja a kártérítő felelősség megállapíthatóságát?

3. Értelmezhető-e úgy a Bíróság joggyakorlata, hogy bekövetkezhet tagállam elmarasztalása amiatt, ha az jogalkotó tevékenysége során olyan állampolgári magatartást rendel szabálysértésként szankcionálni, amely valójában életforma és szociális, nem pedig szabálysértési kérdés, tudniillik a hajléktalanságot?

 

Záró rész

A Törvényszék hatáskörét a Pp. 20. § (1) bekezdésére alapítom. Úgy vélem, a 20. § (3) bekezdés ab) pontja nem jelen perre vonatkozik, lévén jelen per elsődlegesen személyiségi jogaim megsértésének megállapítására irányuló.

A Fővárosi Törvényszék illetékességét a Pp. 25. § (1) és (4) bekezdése szabja meg.

A pertárgy értékét a Pp. 21. § (2) bekezdés c) pontja szerint a keresettel érvényesített követelés összegéhez igazodva 500.000 forintban jelölöm meg.

Az ebből adódó 30.000 forint illeték megfizetése alól személyes körülményeimre tekintettel kérem, a tisztelt Törvényszék szíveskedjék számomra teljes személyes költségmentességet engedélyezni. Körülményeim bizonyítására a szokásos nyomtatványt A/2. alatt csatolom. Ennek elbírálásáig nem rovok le illetéket.

A késedelmi kamat kezdő időpontjaként 2018. október 15-ét, a jogszabály hatályba lépésének napját, záró napjaként a kifizetés napját jelölöm meg.

Perindítási jogosultságomat a Pp. 33. §-ára alapítom.

A felperes jogi képviselőjének képviseleti joga a Pp. 64. § (1) bekezdésén, a 65. §. a) pontján, az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény 39. § (1) bekezdésén, valamint az F/1. alatt csatolt ügyvédi meghatalmazáson alapul, amely alkalmas a meghatalmazott képviseleti jogának bizonyítására. A csatolt meghatalmazás a per vitelére is szól, és a Pp. 68. § (2) bekezdése alapján kiterjed a perorvoslati, a rendkívüli perorvoslati, valamint a végrehajtási eljárásra is. A meghatalmazás a Ptk. 6:15. § (3) bekezdése alapján annak visszavonásáig hatályos.

Az alperesi legitimációt a Ptk. 3:405. §-a teremti meg számomra:

„(1) Az állam a polgári jogi jogviszonyokban jogi személyként vesz részt.

(2) Az államot a polgári jogi jogviszonyokban az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter képviseli.” Ez jelenleg a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium – amint azt tartalmazza is a 33/2014. (X. 10.) NFM utasítás a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium Szervezeti és Működési Szabályzatáról.

Két kereseti kérelmem – lévén látszólagos tárgyi keresethalmazatban eshetőleges viszonyban áll egymással, elbírálásukat a számozás sorrendjében kérem. II. kereseti kérelmem elbírálását csak abban az esetben kérem, ha a tisztelt Törvényszék az I. kereseti kérelmemet, megvizsgálta, „letárgyalta”, és ennek során arra jut, hogy azt nem találja teljesíthetőnek.

A felek között közvetítői eljárás nem volt folyamatban.

Kérjük a tisztelt Bíróságot, hogy valamennyi tárgyalást távollétünkben is szíveskedjen megtartani.

Budapest, 2018. október 30.

           

Tisztelettel:

                                                          

 

Felperes

PERBESZÉD

Mai (zárt) tárgyaláson, a Fővárosi Ítélőtáblán felperesi jogi képviselőként (alperes: a Legfőbb Ügyészség), az elsőfokú ítélet ellen fellebbező félként perbeszédet kellett tartanom.

Ügyfelem – a 2002 és 2010 közötti időszakban magasan pozícionált szakember – nem járul hozzá, hogy nyilvánossá tegyem ügyét, ezért záróbeszédemnek azon tartalmi részét nem ismertethetem, amelyek a konkrét ügy konkrét vonatkozásairól szóltak.

Talán érdekel azonban sokakat, amit ügyünk kontextusáról adtam elő. Íme.

Tisztelt Ítélőtábla!

Magam is egyetértek azzal, hogy általában a politikának semmi keresnivalója nincs a bírósági tárgyalótermekben. A politikumnak azonban néha igen. És a jelen ügynek a lényege, egyszersmind a kontextusa bizony jelentős közéleti elemeket, politikumot tartalmaz.

Amit két történettel kell kezdenem.

2002-ben, amikor a Fidesz elveszítette a választást, az MSZP nagy hangon fogadkozott: – Most aztán jön az elszámoltatás, mindenki, aki disznóságokat követett el, tüstént vonul a börtönbe! – És Keller László nekifogott, feljelentések özönét küldte a hatóságoknak: a Happy End, az Országimázs Központ, a 12 állami gazdaság ellopása és így tovább – mind nullára futott.

2010-ben, amikor az MSZP elveszítette a választást, a Fidesz nagy hangon fogadkozott: – Most aztán jön az elszámoltatás, mindenki, aki disznóságokat követett el, tüstént vonul a börtönbe! – És először Papcsák Ferenc, aztán az a Budai Gyula, aki pár héttel ezelőtt tudatta velünk elvi álláspontját, miszerint „minden bíró komcsi”, nekifogott, feljelentések özönét küldte a hatóságoknak – mind nullára futott.

A kettő között azonban volt egy óriási különbség. Az első esetben az ügyészség áldásos tevékenysége következtében egyetlen ügy se jutott el a gyanúsításig, pláne nem a vádemelésig. Az ügyészség blokkolta mind, megállította még a nyomozás előtt vagy során, és nem engedte tovább.

A második esetben viszont mindenkit meggyanúsítottak, majd vádat emeltek ellene. S csak a bíróság – a jogállam egyelőre működő utolsó végvára – állította meg az ámokfutást, és mondta ki, hogy részben vagy zömmel teljes egészében alaptalanul, minden valódi indok nélkül gyanúsítottak meg és cibáltak hamis vádakkal büntetőbíróság elé ártatlan embereket.

Így történt ez Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, Juhász Ferenc miniszterrel, Molnár Gyula és Hunwald György polgármesterrel, Fapál Lászlóval, a tábornokper vádlottjaival. És azokkal, akiket egy-egy – a vádakhoz képest pitiáner – apró vétség miatt pénzbüntetésre ítéltek ugyan, de a komoly ügyek mindegyikében felmentettek. Mint Szilvásy Györgyöt, aki ellen három gyanúsítás és vád is készült; mint Schwartz Béla ajkai polgármestert, akivel szemben 20 eljárást indítottak, és a bíróság egyben mondta ki vétkesnek rágalmazásért; mint Hagyó Miklóst, akit csak felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek. És mint ügyfelemet, aki ellen szintén sok gyanúsítást és vádat tákoltak össze – hamisan, alaptalanul, úgy, hogy ők maguk, az ügyészek is tudván tudták, hogy egy szó sem igaz abból, amit beleírtak ezekbe a gyanúsításokba és vádiratokba.

Hiszen az ügyészség Magyarországon sok-sok éve tényleg afféle elszabadult hajóágyúként működik: kontroll nélkül, anélkül, hogy a becsület, az erkölcs vagy akár csak az észszerűség fikarcnyit is befolyásolná.

Úgy működik még polgári perekben is, mint jelen perben: mi 2017. augusztus 9-én leadtuk fellebbezésünket, ő a 2018. január 22-i tárgyaláshoz képest január 16-án adta be ellenkérelmét arra. Hiszen neki mindent szabad és mindent lehet – mert lehetővé teszik neki.

Úgy működik, mint ügyfelemre nézve: a kezében volt minden bizonyíték, ami cáfolta a gyanúsítást és a vádat – ez mit sem zavarta őt, teljesítette a politikai feladatot; bedarált, felmorzsolt egy emberi sorsot, ártatlanul letiport egy embert.

Igen, úgy működik, hogy szokott koncepciós pereket indítani.

Ma az a kérdés, a mai tárgyalásnak az a tétje: kimondatik-e, hogy ezt nem szabad.

Elérhetőségek

Dr. Kende Péter Ügyvédi Iroda
1133 Budapest Kárpát utca 7/b.

Mobil: 06-30-9412-676
e-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Create a Joomla website with Joomla Templates. These Joomla Themes are reviewed and tested for optimal performance. High Quality, Premium Joomla Templates for Your Site