• Kende Slide3 7
  • Kende Slide 1
  • Kende Slide3 2
  • Kende Slide3 9
  • Kende Slide3 8
  • Ha az igazság nem is szokott győzni – vagy nagyon ritkán –, azért még minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.

     

    [Ancsel Éva]

  • Képes-e az ember meleg kabátját egy másik átfagyott emberrel, akár egy vadidegennel is megosztani? Igen, ha elég nagy a kabátja. De szerencsére ettől még nem lesz belőle szent, mint ahogy Tolsztoj gondolta.
    Ó, milyen pesszimista volt!

     

    [Ancsel Éva]

  • A másik emberrel általában a világon semmi más bajunk nincs, csak az, hogy ő másik. Neki is látunk többnyire, hogy ezen változtassunk. Megpróbáljuk saját képünkre formálni, ami már az istennek sem sikerült, de abból azért annyi baj nem származott, mint a mi hasonló kísérleteinkből. Ehhez a művelethez ugyanis éles faragószerszámok kellenek, kegyetlen csonkítások és protézisek.
    Tudom, hogy lehetetlen, de van egy parancsolat, amelynek betartását nem tartanám utolsó dolognak. Az pedig így hangzana: Ne állítsd magadat bálványként mások elé, s ne kívánd, előtted hódoljanak!

     

    [Ancsel Éva]

  • A mai ember egyre markánsabban: Én. Ezért alapvető történéseinket egyedül kell átélnünk. A vállalt magány minden valódi kapcsolat alapja.

     

    [Popper Péter]

  • A nagy írók történetei ugyanilyenek, csak talán kicsit szigorúbbak. Nem fogadnak el mindenféle vágyat. Például Csehov sem, aki megértő cvikkere mögül elnéz, és megír egy emberéletet – egy emberét, akinek az a vágya, hogy a saját kertjében termett pöszmétéből ehessen, de amikor az teljesül, már nincs öröm, mert hősének gyomra addigra súlyosan beteg.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az öröm komoly dolog – halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?

     

    [Ancsel Éva]

  • Ha Wittgensteinnek igaza van – ami nagyon valószínű –, és “amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, akkor már csak egy problémám marad: amiről lehet beszélni, arról érdemes-e?

     

    [Ancsel Éva]

  • Ha a nők szerelmesek lesznek szerda délután 14 óra 11 perckor, ebben az esetben 14 óra 12 perckor fog bennük fölmerülni az aggodalom, hogy megmarad-e nekik, akit megszerettek.

     

    [Ancsel Éva]

  • A másik emberrel általában a világon semmi más bajunk nincs, csak az, hogy ő másik. Neki is látunk többnyire, hogy ezen változtassunk. Megpróbáljuk saját képünkre formálni, ami már az istennek sem sikerült, de abból azért annyi baj nem származott, mint a mi hasonló kísérleteinkből. Ehhez a művelethez ugyanis éles faragószerszámok kellenek, kegyetlen csonkítások és protézisek.
    Tudom, hogy lehetetlen, de van egy parancsolat, amelynek betartását nem tartanám utolsó dolognak. Az pedig így hangzana: Ne állítsd magadat bálványként mások elé, s ne kívánd, előtted hódoljanak!

    [Ancsel Éva]

  • A kicsiny titok: jó titok. Az például, hogy hol a rejtekhelye az utolsó, vészhelyzetre eldugott ciginek. Az ilyen kis titkok teremtik a meghittséget. És a meghittség jó.

     

    [Ancsel Éva]

  • A másik emberrel általában a világon semmi más bajunk nincs, csak az, hogy ő másik. Neki is látunk többnyire, hogy ezen változtassunk. Megpróbáljuk saját képünkre formálni, ami már az istennek sem sikerült, de abból azért annyi baj nem származott, mint a mi hasonló kísérleteinkből. Ehhez a művelethez ugyanis éles faragószerszámok kellenek, kegyetlen csonkítások és protézisek.
    Tudom, hogy lehetetlen, de van egy parancsolat, amelynek betartását nem tartanám utolsó dolognak. Az pedig így hangzana: Ne állítsd magadat bálványként mások elé, s ne kívánd, előtted hódoljanak!

     

    [Ancsel Éva]

  • Akárhogy forgatjuk, azért Lábán mégiscsak becsapta Jákobot. Hogyan lehetséges, hogy ebből mégse lett komoly perpatvar? Jákob föltette méltatlankodó kérdését; Lábán pedig a hagyomány szavával válaszolt: – Lea volt az elsőszülött –. Ennyi volt az egész. Nem sértődött meg senki, és nem hangzott el szemrehányás, mert mindenki tudta magyarázkodás nélkül is, hogy így volt ez rendjen, az idősebb lánynak járt az első éjszaka.
    De se a hagyomány, se a törvény igazolása nem lett volna elég, hogy Lea megalázása meg nem történt legyen. Ezért, hogy kiegyenlítessék, aminek ki kell egyenlítődnie, az ő méhének adatott meg először a termékenység, és Ráchelnek csak később.

     

    [Ancsel Éva]

  • Választottam kedvenc teremtés-mítoszt magamnak. Így hangzik: történt egyszer, hogy egy öreg ember, foglalkozására nézve halász, belemerítette hálóját a tengerbe. S lám csak, mi történt? Érzi, hogy szokatlanul nehéz lett a háló, éppen hogy elbírja, s amint húzza kifelé a vízből, hát látja: hal helyett kifogta a világot.
    Azóta már sokat tudunk, többek közt azt, hogy miben különbözik a hal a világtól. Tudniillik abban, hogy a halat éppen vissza is lehet dobni a tengerbe.

     

    [Ancsel Éva]

  • A jellemnek – ha van ilyen – csak legfontosabb dolgainkba nincs beleszólása.

     

    [Ancsel Éva]

  • A félelmektől való megszabadulás legbátrabb módja, ha közel megyünk hozzá és átéljük őket.

     

    [Popper Péter]

  • Képes-e az ember meleg kabátját egy másik átfagyott emberrel, akár egy vadidegennel is megosztani? Igen, ha elég nagy a kabátja. De szerencsére ettől még nem lesz belőle szent, mint ahogy Tolsztoj gondolta.
    Ó, milyen pesszimista volt!

     

    [Ancsel Éva]

  • A dadogás az élő beszéd gondolatjelekben gazdag központozása.

     

    [Ancsel Éva]

  • Élt egyszer egy asszony, akinek három szép szál felnőtt fia volt. Egyiknek se volt semmi bűne, de azért halálra ítélték őket. Történhetett ez majdnem bármikor, nagyon-nagyon régen is.
    Akkor ez az asszony megfőzte a legkedvesebb ételüket, elvitte nekik, majd elbúcsúzott tőlük, s mindegyiket megölelte, mondván: – Isten legyen veled…
    Akármikor történt ez és akárhol, nem ez volt az utolsó alkalom, amikor istennek le kellett volna mondania tisztségéről?
    Ha volt egyáltalán utolsó alkalom…

     

    [Ancsel Éva]

  • Meginnád-e a halhatatlanság italát?
    Ha nem, akkor miért irtózol annyira a haláltól?

     

    [Popper Péter]

  • Az ember olyan lény, akinek többnyire azért nem tiszták a kezei, mert folyton mosná őket. De a természetben van annyi tisztesség: inkább elapadnak a vizek, csakhogy mi, Pilátusok nem moshassuk a kezünket.

     

    [Ancsel Éva]

  • Minden jelentős felismerés jelentős lavina-effektussal jár: egyik bizonyosság a másik után omlik össze tőle. Egyáltalán nem csoda, hogy néha maga a fölismerő is jobban szeretné, ha elakadna a torkán, amire rájött. De ilyenkor már késő. A fölismeréseket valahol az elménkben kellene feltartóztatni vagy letartóztatni. De kinek?
    Hogyhogy kinek? Talán nem akadt még vállalkozó?

     

    [Ancsel Éva]

  • Csak egy nagyon autonóm ember lehet képes arra, hogy fügét mutasson az autonómiának.

     

    [Ancsel Éva]

  • A tolvajokat lecsukják. A bankrablók napokig izgalomban tartják az újságolvasókat. Minden fotóriporter utánuk rohan, hogy elrettentő ábrázatukat közzétehessék.
    Miért hagyjátok akkor szabadon garázdálkodni azokat, akik arra vetemednek, hogy engedély nélkül, indolens módon kölcsönvegyék a világ minden mitológiájából, amihez csak hozzáférkőznek, s amihez csak kedvük támad?!
    De kitől kérnének engedélyt, miféle szellemi világhatalomtól? S mivel nem rendelkeznek engedéllyel, miféle bíróság – netán fele arányban halandókból, fele arányban istenekből összetett törvényszék – ítélhetné meg a közönséges plágiumnál biztos, hogy súlyosabb tetteiket?
    És még ha lenne is, aki ítéletet tudna hozni felettük, ha például börtönbe küldenék őket, akkor vajon megfelelne-e ez a nem túlságosan szellemes, nem is képzeletgazdag vagy újszerű büntetés annak, amit elkövettek?
    Hiszen nemcsak ténylegesen, de szellemileg is megszűnne e nyomorult bűnösök hontalansága, mivel a börtönökben előbb-utóbb megszületik az ott élők saját mitológiája.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az még igazán nem bűn, ha valaki izgága. De – uramisten! – mennyi bűnt kavarhat! Elvégre Polónius is csak izgága volt.

     

    [Ancsel Éva]

  • A legócskább, akár a vásári eladásra szánt történetek is meghatnak, a hableány története, vagy a szegény kis varrólány talán mégiscsak szerencsésre sikeredő házasságáé is. Ott lapul bennük valami a legnagyobb történetekből – akár az Odüsszeiából is. Hiszen a varrólány miért ne lehetne rokona Pénelopénak, s miért kellene alábecsülni a rokont, mert kicsit szegény?
    Mégis azért hatnak meg leginkább, mert ott van bennük a mesék ősi szomorúsága, annak szomorúsága, hogy az embereknek egyáltalán vágyaik vannak, s ezek vagy elérhetetlenek, vagy nem méltóak a nevükre.
    Azt hiszem, a szomorúság akkor a legmélyebb, ha a halandó eléri a vágyát, és akkor ott áll szegény boldogan, kezében a megvalósult vággyal, amely hamarabb olvad, mint forró nyáron egy tölcsér fagyi – de ez még mindig szerencse, mert az csak szomorúbb lenne, ha belekóstolhatna…

     

    [Ancsel Éva]

  • Azt szoktuk mondani: az emberek oly távol vannak egymástól és oly végtelenül különbözőek, hogy semmit sem lehet állítani, ami érvénes lenne, érvényes lehetne egy amerikai cég ügynökére csakúgy, mint egy japán nemesemberre.
    Biztos, hogy ez így van? Biztos, hogy a harakirinek semmi, de semmi köze annak az agyonalázott amerikai ügynöknek a halálához, aki magas összegért biztosított gépkocsijával önként rohant a halálba, hogy mégiscsak maradjon valami kis vagyon a családnak, de inkább a hír és az emlék, hogy “nem volt akárki”?

     

    [Ancsel Éva]

  • Semmi értelme sincs olyasmit keresni, amit az ember nem akar megtalálni.

     

    [Popper Péter]

  • Hogy mi az igazság, az nagyon fontos. De hogy kinek van igaza, az csaknem érdektelen. Mégis e körül folyik a vér.

     

    [Ancsel Éva]

  • Eredendő bűn volt ez is: összekötni az igazságot és a vért.

     

    [Ancsel Éva]

  • Vannak élveteg mizantrópok, akiknek felcsillan a szemük egy jólfejlett alávalóság láttán. Vajon néha legalább önmagukban is kedvüket lelik?

     

    [Ancsel Éva]

  • Jákob hét évet várt Ráchelre, s amikor eljött az éjszaka, nem vette észre, hogy nem őt tartja a karjaiban. Becsapták volna az érzékei? Az érzékek nem szokták becsapni az embert, vagy ha igen, ez elhanyagolható az ezerféle más megtévesztéshez képest. Különben is, az érzékek talán nem jelentik magát az embert – ez esetben Jákobot? ővele az történt, hogy bekerült egy rosszul megvilágított helyiségbe – ha egyáltalán volt ott világítás –, közelebbről egy gyönyörökkel teli csapdába, és megesett ez vele ama hosszú, türelmes várakozás után.
    Ki merné megkérdezni, miért nem tépte ki magát Lea karjai közül, vagy miért nem hozott fáklyát, hogy megnézze: kinek az arcát viseli gyönyöreinek társa? 

     

    [Ancsel Éva]

  • Kihez hasonlít inkább az ember: Júdáshoz avagy Jézushoz?
    Egyikhez sem.
    Az ember leginkább talán mégiscsak Pilátushoz hasonlít. Pilátushoz, mert jobbára úgy keveredik a dolgaiba, mint ő. Csak úgy belekerül. Mert fáradékony, fejfájós és mosná kezeit – ami nem szokott sikerülni.

     

    [Ancsel Éva]

  • A görög mítoszok annak köszönhetőek – vagyis azért történik egyáltalán valami az olümposziakkal –, mert emberek is szerepelnek ügyes-bajos dolgaikban.
    ők, szegények halhatatlanok, nem lehetnek történeteik, mert miféle történet az, aminek nincsen vége. Hiszen annak eleje sem lehet, amúgy igazán.
    Az olümposziak ragaszkodnak is az emberekhez. Ha még élnének, és rajtuk múlna, nem is engednék, hogy kipusztuljanak.
    De hát hol vannak, és mi történt velük?

     

    [Ancsel Éva]

  • Akik hosszabb időn át közös küblire jártak, azok sokat tudnak egymásról, de ez még mindig nem jelenti, hogy ismerik is egymást.

     

    [Ancsel Éva]

  • És majd’ elfelejtettem:
    lehetőleg próbáljátok meg betartani a Tízparancsolatot!
    Ennél jobbat még nem találtak ki.

     

    [Popper Péter]

  • Micsoda század ez, amelyben majd mindent tudunk a fennkölt szabadságról, a szabadon vállalt halálról, a rácsok mögé zártak szabadságáról, és még mindig nem lázad föl a szó, és senki nem meri megkérdezni, egy gyerek sem akad, aki fölemelné az ujját az iskolában, hogy megkérdezze: – Tessék mondani, tanító úr, és jó az a szabadság, hogy annyian halnak meg érte?

     

    [Ancsel Éva]

  • Az ember majd’ minden bűnre képes, csak hogy ne kelljen magát bűnösnek tudnia.

     

    [Ancsel Éva]

  • Aiszkhülosz drámájában a kar azzal vádolja Prométheuszt, sőt, arra szólítja fel, hogy “embert szeretni hagyja végre abba már”. De az istenért, honnan vették, hogy Prométheusz az emberek iránti szeretetből lopott volna számukra tüzet?

     

    [Ancsel Éva]

  • Ha az igazság nem is szokott győzni – vagy nagyon ritkán –, azért még minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.

     

    [Ancsel Éva]

  • A szavak is megöregszenek, és ők sem egyformán. Ilyenkor óvatosan kell bánni velük, mert saját szárnyuk már nem viszi el őket mindenhová. Kézbe kell venni őket, a tenyerünkre, megnézni alaposan, hogy mennyit bírnak el, mire futja az erejükből. De nem szabad őket félreállítani, kivonni a forgalomból, csak azért, mert öregek. Hiszen vannak közöttük fényesre – a használattól fényesre – kopottak, és éppen ettől szépek.
    Természetesen szó sohase öregszik meg, csak szófordulat. És minden új szófordulatban – ha jó – újra kihajt a tízezer éves szó is. A fiatal szavakkal óvatosan kell bánni. Az ő szárnyuk is lehet gyönge még, hiszen csak próbára vannak bocsátva.

     

    [Ancsel Éva]

  • Nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az életünk legvalódibb része: ez az életünk.

     

    [Popper Péter]

  • Az unalom a horror vacui szülötte, csak éppen az idő a vacuum. Az élettől fél, önmagától fél, aki unatkozik. Nem tudja, hogy nem vasútállomáson tartózkodik, hanem él. Igaz: az idő csak történettel kitöltve nekünk való.
    Az unalom veszélyes, mert nagyon sok bűnt követ el unalmában az ember. Hiszen az unalmat kiváltó vacuum sokszor odabenn van. (Hát nem jogos a horror?!)

     

    [Ancsel Éva]

  • Az emberek vágyai nagyon szerények és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre. Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon, ezt nem nevezhetjük szerénytelennek – föltéve azt, hogy nem egy világégés közepette kívánja ezt.

     

    [Ancsel Éva]

  • Más ember szeme láttára sírni: majdnem olyan, mint meztelenre vetkőzni. Nem is tesszük akárki előtt, s ha igen, nem büntetlenül.

     

    [Ancsel Éva]

  • Ha a mondat közepén csönd keletkezik, egy kicsinyke, félre nem érthető csönd, az olyan, mintha megnyílna halkan egy ajtó, s az ember betekintést nyer oda, ahol fontos dolgok éppen most születnek.

     

    [Ancsel Éva]

  • Úgy látszik, hogy az ember szabadságra vágyik, de nem bírja elviselni.

     

    [Popper Péter]

  • A nehéz élet az Isten bókja.

     

    [Popper Péter]

  • A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik.

     

    [Popper Péter]

  • Itt mifelénk és mostanában csak a földdel van bajunk, meg az éggel. Ki mer még mifelénk és mostanában fájdalmában a földre borulni? És milyen messzire kell mennie, hogy egyáltalán földet találjon! De hogyha mégis megteszi, attól félek, se szó, se beszéd elvinnék a kijózanítóba, hiszen útban lenne.
    Még akkor is így alakulna, ha sohase hallottak arról, hogy miként járt pórul hasonló ügyben Raszkolnyikov.
    Baj van itt mifelénk és mostanában az éggel – csak meg ne kérdezzék tőlem, hogy ez a “mostanában” mennyi időt jelent, vagyis hogy mióta van így. Baj van az éggel, és a “csillag” szóval is, mert csupa olyan nyelvi liaisonokba keveredett, hogy azokból nem könnyű kimenteni, pedig csak így tudna régi fényében ragyogni.
    Baj van mostanában az éggel – nem is tudom, de rosszul esik nekem, hogy nem kérdezhetem meg a csillagoktól, ők aránylag jól vannak-e, bírják-e az ég nyughatatlanságait?

     

    [Ancsel Éva]

  • Be lehet-e állni irtani a hazugság erdejét, és érdemes-e? Akkor, ha tudjuk, hogy karnyújtásnyira tőlünk új hazugság facsemetéjét ültetik, méghozzá gonddal és szakértelemmel.
    Igen, be lehet állni. De irtani még nagyobb gonddal kell, és még nagyobb szakértelemmel.

     

    [Ancsel Éva]

  • Embert csak ember tud a földhöz kötni, nem a nehézkedés.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az istenek nagyon sokfélék és nagyon különbözőek. Egy közös vonásuk mégis lehet: azt hiszem, kivétel nélkül nagyon erős az idegrendszerük.

     

    [Ancsel Éva]

  • A kultúrhéroszok minden mitológiában kópék voltak, de ha az, amit tettek, csínytevés, akkor még mindig tisztázandó, hogy az isteneik avagy a halandók ellen követték-e el? Hogy istenek büntették őket érte? Az nem bizonyít semmit.

     

    [Ancsel Éva]

  • A pesszimista gondolkodók, írók, egyéb szerzetek titkos nagy reménye, hogy vissza tudják tartani az embereket a fölösleges erőfeszítésektől, csalódásoktól, átadva tapasztalataikat. Ennyiben kiköpött optimisták.

     

    [Ancsel Éva]

  • Tudd meg, hogy a szerelem az igazi elfordulás Istentől!
    mert egy másik embert imádsz!

     

    [Popper Péter]

  • Kihez hasonlít inkább az ember: Júdáshoz avagy Jézushoz?
    Egyikhez sem.
    Az ember leginkább talán mégiscsak Pilátushoz hasonlít. Pilátushoz, mert jobbára úgy keveredik a dolgaiba, mint ő. Csak úgy belekerül. Mert fáradékony, fejfájós és mosná kezeit – ami nem szokott sikerülni.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az ember olyan lény, akinek többnyire azért nem tiszták a kezei, mert folyton mosná őket. De a természetben van annyi tisztesség: inkább elapadnak a vizek, csakhogy mi, Pilátusok nem moshassuk a kezünket.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az ember olyan kíváncsi lény, hogy nincs az a reménytelenül hosszú és kényelmetlen kötélhágcsó, amin föl ne mászna, hogy belessen egy ablakon; de ismerni nem akarjuk a másikat – azt már nem, mert annak kiszámíthatatlan következményei vannak.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az ember olyan kíváncsi lény, hogy nincs az a reménytelenül hosszú és kényelmetlen kötélhágcsó, amin föl ne mászna, hogy belessen egy ablakon; de ismerni nem akarjuk a másikat – azt már nem, mert annak kiszámíthatatlan következményei vannak.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az erény papjai kevélyek, mégse szabad komolyan megorrolni rájuk, mert az ő gőgjüknek is vége, mihelyt utoléri őket egy fogfájás.
    Hogy miért éppen fogfájás? Mert egy szívrohamban van némi méltóság, lévén közelebb a halálhoz.

     

    [Ancsel Éva]

  • Senki se merje azt állítani, hogy ő soha nem tudna embert ölni, míg nem volt ott abban az égő templomban, az égő ikonok között, ahol Andrej Rubljovval az megtörtént.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az olümposzi istenek majd’ meghaltak volna unalmukban, ha az emberek dolgai el nem szórakoztatják őket. De miket beszélek – hiszen halhatatlanok voltak; vagy nem?

     

    [Ancsel Éva]

  • Be lehet-e állni irtani a hazugság erdejét, és érdemes-e? Akkor, ha tudjuk, hogy karnyújtásnyira tőlünk új hazugság facsemetéjét ültetik, méghozzá gonddal és szakértelemmel.
    Igen, be lehet állni. De irtani még nagyobb gonddal kell, és még nagyobb szakértelemmel.

     

    [Ancsel Éva]

  • Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle a só vagy valami más fűszer – aki nő létére képes egy ilyen felsorolásra, annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent szeretni.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az akut szeretet nem tűri a szellemességet. Lehet, hogy ilyenkor az agyműködés is gátolt?

     

    [Ancsel Éva]

  • Csökken a hívők, növekszik a hiszékenyek száma.

     

    [Popper Péter]

  • Nagyon kétségbe lehetett esve Jézus, ha úgy döntött, hogy járnia kell a vízen, mert csoda nélkül nem hisznek benne.
    Vagy ő se tudta, hogy csodát tesz, valahányszor megbocsájt?

     

    [Ancsel Éva]

  • Lelkünk egyenviseletéről nem tudunk semmit. De annyi biztos, hogy még soha, egyetlen siratóasszonyt se kellett megkérdezni, milyen nyelven gyászol – sőt, hogy gyászol-e egyáltalában –, és még sohase volt szükség tolmácsra. Mindenesetre az is legondolkodtató, hogy a görög és a polinéz mitológiában egyaránt a fájdalom enyhítésére találta ki valamelyik isten a lantjátékot.

     

    [Ancsel Éva]

  • A szükségét végző vadállat kiszolgáltatott és nyomorúságos. Az ember, aki hozzá hasonlítja magát, ugyanezt akarja állítani önmagáról. De nem sántít itt valami? El lehet hinni ezt az állítást annak, aki ilyen hasonlatot alkot?

     

    []

  • Van-e határa az emberi megtörhetetlenségnek – amit másként hősiességnek is szoktak nevezni?
    Én azt remélem, hogy van határa. Mert az emberek, hála istennek és hála önmaguknak, annyira azért nem félnek és nem csodálnak se eszmét, se istenséget, hogy Ábrahámként hajlandóságot mutassanak áldozatként leölni gyermekeiket. Vannak Ábrahámok, de remélem, kevesen.
    Az viszont aggaszt, hogy nem tudom: mégis, kinek a reménye az, hogy az emberek határon túl megtörhetők? Az enyém és a hozzám hasonlóké, vagy éppen a despotáké?

     

    [Ancsel Éva]

  • Minden változik, elmúlik és helyet ad valami másnak. Leggyötrőbb helyzeteinket is észrevétlenül feloldja az idő.

     

    [Popper Péter]

  • Ha a növényekre gondolok, a dughagymától a cédrusig, vagy az állatokra a cinkétől a tigrisig, akkor úgy érzem, hogy a természet egyszer – talán a teremtés mámorában – mindent tudott, mindent végigpróbált, és mindent sikerült megcsinálnia, ami csak eszébe jutott, akármilyen képtelen ötletei támadtak is.
    Nem értem, hová lett mindez a képzeletgazdagság és játékszenvedély, amikor az emberre sor került. Csak néznénk egyszer végig magunkon: szánalmasan egyformák vagyunk, hiába is mutogatunk egymás bőrszínére, szeme vágására – jobb híján. Ami a testünket illeti, majdhogynem egyenruhában állunk itt.

     

    [Ancsel Éva]

  • A vétkeinket természetesen elfelejtjük, hát még az olyan állítólagos semmiséget, hogy egy embert arcul ütöttünk. De az istenért, a kezünket azért magunkkal hurcoljuk, az velünk marad – vagy nem?

     

    [Ancsel Éva]

  • Életünk története gyökerek leengedéséből és felszedéséből áll.
    Mindkettőnek eljön az ideje.

     

    [Popper Péter]

  • A halálért nem haragszom Istenre,
    a haldoklásért igen!

     

    [Popper Péter]

  • Hogy valaki szisztematikus rendben elő tudja adni, mely okokból kifolyólag s milyen indokok alapján szereti azt, aki szeret: az vagy úgy hiszi, hogy a jólnevelt embernek így kell beszélnie, vagy sohase szeretett.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy Ráchel vár rá a hetediknek a végén. Még újabb hét évre is telik. Ha viszont nincs róla fogalma, hogy hová rohan és minek, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált.

     

    [Ancsel Éva]

  • A mesék gyönyörű és gyönyörűen ismerős kezdete mintha ritmusával bárkára ültetné az embert, és az időben a bárka mozgásának ritmusára a legjobb utazni.
    De hogyan meséljek én így az anyákról, akiknek az volt a vágyuk, hogy természetes halál vigye el a gyermeküket, s reménykedve fogták forró homlokukat, mondván: – Isten adná, hogy tüdőgyulladásuk legyen, de kétoldali és gyorsan ölő!
    Nem. Nem tehetem e történet elé a ringató és elringató Egyszer volt, hol nem volt… kezdetet.

     

    [Ancsel Éva]

  • Lehet, hogy az életnek nincs értelme, de szappanbuborékot fújni a gyerekeknek: ennek biztosan van.

     

    [Ancsel Éva]

  • Nem állítom, hogy a szerelem nem probléma, még kevésbé, hogy nem kavar problémákat. De ha megszületett, akkor már inkább rejtély, mint minden élő, mint például a búbosbanka.

     

    [Ancsel Éva]

  • Van egy kifogásom az atomfegyverek ellen. Nem engedik, hogy az emberölés olyan nehéz testi és lelki munka legyen, amitől hány és vért vizel az ember, de még ha rá se ránt napközben arra, hogy mit csinál, akkor legalább éjszakára lesz impotens.

     

    [Ancsel Éva]

  • Ha nincs olyan kicsiny dolog két ember kapcsolatában, aminek ne lenne jelentősége, ha az is fontos, hogy a másiknak nem kellett-e sokáig várnia a villamosra, és az új cipőjét megszokta-e már – akkor az a kapcsolat fontos és erős. Azt hiszem, az emberi kapcsolatokban csak az egészen kis dolgok fontosak, hogy el ne felejtsük, melyik a másik ember kedvenc párnája, melyikkel szeret aludni, akkor is, ha az az elnyűttebb, öregebbik párna.

     

    [Ancsel Éva]

  • Tudom, hogy minden emberi arc minden időkben egyetlen. Miért gondolom mégis egy-egy portré láttán, hogy az nem készülhetett a mi századunkban? És ezt az arc – kizárólag az arc – alapján gondolom; a festés stílusa, a színek használata, a ruházat vagy a hajviselet semmit se számítanak.
    Akkor mégis miért? Miért látom vagy vélem meglátni egy amatőr fotón is, hogy századeleji az arc?
    Igenis vannak régi arcok. Pedig nem az emberek viseltek más arcot, vagy viselték másként az arcukat, nem ők zárták össze másként az ajkukat, és emelték fel tizenhatodik századi módon a tekintetüket. Csak az a lehetőség marad, hogy a világnak más visszfényét látjuk meg rajtuk.

     

    [Ancsel Éva]

  • A Júdások és tallérjaik arra vallanak, hogy a történelem dramaturgjai primitívek, mert mindaz, ami megtörténik, menne a nyikorgó Júdás-ex-machinák nélkül is. De hol lenne akkor az, akit gyűlölni lehet mindezért? Attól félek, nem is történelem dramaturgjai primitívek...

     

    [Ancsel Éva]

  • Az ember olyan lény, aki képes önmagát "szükségét végző vadállathoz" hasonlítani. Továbbá képes ezt versben tenni, betartva a poétika szabályait – rímbe kényszerítve a "vadállat" szót.
    A szükségét végző vadállat kiszolgáltatott és nyomorúságos. Az ember, aki hozzá hasonlítja magát, ugyanezt akarja állítani önmagáról. De nem sántít itt valami? El lehet hinni ezt az állítást annak, aki ilyen hasonlatot alkot?

     

    [Ancsel Éva]

  • A legszebb és a legrútabb történések – legalábbis a számomra legtöbbet mondók – az emberek arcán zajlanak le, vagy a testükkel esnek meg.

     

    [Ancsel Éva]

  • Egy kiváló emberpéldányt a gyarlóságai is fölékesítenek, ami persze nem igazság, mégis rendben van így. Az erények viszont nem díszítenek fel senkit, csak gyanússá tesznek.

     

    [Ancsel Éva]

  • A legfélelmetesebb kérdés a “Minek?” vagy a “Mi végre?” Aki ezt naponta több tucatszor fölteszi, az vagy őrült vagy filozófus vagy gyerek – de nagyon kell figyelni, és vigyázni rá, mert aki nem tud napirendre térni a létezés felett, azzal baj szokott lenni.

     

    [Ancsel Éva]

  • A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?

     

    [Ancsel Éva]

  • Az lehet, hogy csak az ember tud nevetni, sőt, lehet, hogy röhögni is, utóbbi akkor sem emberi megnyilatkozás, vagy ha igen, akkor az “emberi” szót meg kell fosztani minden pozitív mellékzöngétől. Megfosztani, de nyilvánosan!

     

    [Ancsel Éva]

  • Dehogyis kovácsa az ember a sorsának! Bár ez a tévedés is kifecseg az igazságból annyit, hogy a sors vasból van – legalábbis vasból. Arról már nincs fogalmunk, hány fokra izzított állapotban lehet valamit kezdeni vele, s arról sem, van-e ilyen hőfok egyáltalán.

     

    [Ancsel Éva]

  • A köveknek mérhető a teherbírásuk. De még a legegzaktabb statikai mérések sem egészen megbízhatóak. Talán azért, mert a köveknek is van egyéniségük? Ráhagyással épülnek ezért a házak és a hidak, hogy össze ne omoljanak.
    Az emberek teherbírása nem mérhető és nem előre látható. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek hosszú időkön át végtelen sok megpróbáltatást.
    Aztán eljön a nap, amikor úgymond, már minden rendben van, és valaki megkérdezi tőlük: – Hát te túlélted? – Nincs a kérdésben semmi, de semmi. Talán csak egy kis meghökkenés, ami végül is jogos – de lehet, hogy ez lesz az a perc, amikor az ember hosszába-keresztbe-haránt megreped.

     

    [Ancsel Éva]

  • Isten elég sok van. Még sincs, aki nekem megfelelne, ezért kitaláltam egy újat: ez az isten lejönne a földre, megkeresné – nem tartana soká – azt a helyet, ahol emberek éppen a földre borulnak fájdalmukban, vagy akár az égnek fordítják arcukat, és közéjük feküdne szótlanul. Igaz, státusát ily módon fel is adná.

     

    [Ancsel Éva]

  • A pénz – minden ellenkező híreszteléssel szemben – patyolattiszta nagyon sok fizetési eszközhöz képest. Hát nem tisztább, mint ha ellenszolgáltatásként például azt kell vallanom, hogy nem mozog a Föld, vagy tudok egy embertársam soha el nem követett bűnéről?

     

    [Ancsel Éva]

  • Ha az igazság nem is szokott győzni – vagy nagyon ritkán –, azért még minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.

     

    [Ancsel Éva]

  • Azért kell választani és dönteni, mert ez egyben tartja az embert.

     

    [Popper Péter]

  • Jézus meg volt kímélve a legnagyobb próbatételtől: hogy meg tud-e bocsátani azoknak, akik ellen ő vétkezett.
    De mivel ő ezt nem tette, honnan is tudta volna, hogy ez a neheze!  

     

    [Ancsel Éva]

  • Meg lehet tudni egy-két fontos dolgot az emberi lényről, ha sokáig nézünk a szemébe egy környezetében élő háziállatnak. Azt hiszem, a legjellegzetesebb, amit látnunk kell – ha van hozzá merszünk –, az a mélységes, már-már emberi zavar. Nem lehet, hogy ők is ezt látják a mi szemünkben?

     

    [Ancsel Éva]

  • – Nem értem, miért csak annak ég a bőre, akit arcul ütnek? Miért nem sokkal inkább annak, aki megütötte? S miért nem ő visel vizes kendőt az arcán, de ahhoz nem hasonlót, amilyet – arcának égése ellen – Mózes viselt?
    – Légy igazságos: van, akinek tud égni az arca attól, hogy ütött.

     

    [Ancsel Éva]

  • Már hallottam egypárszor, de még mindig nem értem a kérdést: hogy tudniillik Jézust miért érdekelték jobban a bűnösök, mint az ártatlanok? De hiszen emberek foglalkoztatták és a szenvedésük – ez volt a dolga, ezért nem látom, hol itt a probléma.

     

    [Ancsel Éva]

  • A köveknek mérhető a teherbírásuk. De még a legegzaktabb statikai mérések sem egészen megbízhatóak. Talán azért, mert a köveknek is van egyéniségük? Ráhagyással épülnek ezért a házak és a hidak, hogy össze ne omoljanak.
    Az emberek teherbírása nem mérhető és nem előre látható. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek hosszú időkön át végtelen sok megpróbáltatást.
    Aztán eljön a nap, amikor úgymond, már minden rendben van, és valaki megkérdezi tőlük: – Hát te túlélted? – Nincs a kérdésben semmi, de semmi. Talán csak egy kis meghökkenés, ami végül is jogos – de lehet, hogy ez lesz az a perc, amikor az ember hosszába-keresztbe-haránt megreped.

     

    [Ancsel Éva]

  •  Az erkölcsöket sokan szeretik ostorozni. Ez még mindig jobb, mintha az embereket ostoroznák. De vajon nem jutott még eszükbe, hogy az ostorhasználat akkor is problematikus tevékenység, ha a morál jegyében történik? Vagy talán működtették-e valaha is nem szent célok érdekében ezt az ember alkotta szerszámot?

     

    [Ancsel Éva]

  • Találtam egy kicsike mentséget arra, hogy eszközként használjuk a másik embert. Túl nagy a kísértés.
    Nem azért, mert néha minden másnál könnyebben egy ember esik a kezünk ügyébe, hanem inkább azért, mert túl gyakran látjuk ott az arcán a kétségbeesett kérést: – Használj már valamire!
    Mert úgy látszik, Kant azt már nem tudhatta, milyen az, amikor az ember már eszköznek sem kell.
    Ez mégsem mentség, sőt!

     

    [Ancsel Éva]

  • Jézus az evangélisták szerint húsvétkor feltámadt. De senki sem tudja megmondani, hányszor született még újjá, hiszen ez történt, valahányszor egy halandó elpanaszolta képmása előtt bármilyen bánatát. De ki hitte volna, hogy Pilátus is feltámasztható lesz valaha?
    ővele ez későn történt, kétezer évvel az események után, és persze nem attól, hogy Bulgakov feltámasztotta – ez nem megy ilyen egyszerűen –, hanem attól, hogy ebben a műben tanult meg szeretni – még ha valamennyi hajlandóság a megértésre már annak idején is volt benne talán; de kinek volt gondja akkor meg azóta is ővele? (Jézust kivéve.)

     

    [Ancsel Éva]

  • Nem állítom, hogy soha nem győzhetett még az igazság. Ez előfordulhatott. De az már nem, hogy föl is állt volna a győztesek dobogójára – oda, ahol minden záptojás eltalálhatja –, hanem ha győzött, hát észrevétlenül távozott a legeldugottabb hátsó kapun, ahová hívei vezették szorongva. Lehet, hogy ezért nincs adatunk arról, előfordult-e már ilyen, s ha igen, akkor hol és mikor?

     

    [Ancsel Éva]

  • Aki azt meri mondani Malamud A mesterembere után, hogy vannak szürke átlagemberek, attól meg kéne vonni a vélemény-nyilvánítás jogát. Csakhogy Malamud mesterembere nem tűrné ezt, már csak azért sem, mert ő úgy gondolja – és igaza van –, hogy léteznek átlagemberek, miért is ne, de ettől még képesek arra, amire ő – talán még inkább –, mivelhogy csöndesebben, magától értetődő csönddel teszik azt, amire a többiek – de hát kicsodák is?! – csak handabandával és rezesbandával kaphatók.  

     

    [Ancsel Éva]

  • Valóban át szeretnénk látni magunkon?
    Erre a pokolra vágyunk?

     

    [Popper Péter]

  • Ha azt hallom valakiről, hogy nagyon okos, ez nekem annyira nem mond semmit egy emberről, hogy ilyenkor legszívesebben megkérdezném: – És két füle van-e, ha pedig igen, akkor elállnak-e?

     

    [Ancsel Éva]

  • Aki szeret egy embert, az megeszi a főztjét akkor is, ha odakozmált. S ez teljesen racionális, hiszen úgy gondolja, hogy a másik ember lelke fontosabb az ő gyomránál. Különben is, a lélek a legfontosabb testrész.

     

    [Ancsel Éva]

  • A kaleidoszkóp egyszerű és bámulatos. Elég, ha tíz különböző alakú, más-más színűre festett üvegdarabkát helyezünk el benne, mielőtt lezárnánk. A tükörrendszer elvégzi a dolgát. Aztán megrázhatjuk tízszer, tízezerszer – és soha többé nem fogjuk látni ugyanazt a mintázatot.
    Az ember nem egyszerű, de bámulatos. őbenne nem tíz, nem is tízezer, és nemcsak más-más alakú és színű üvegdarabka van elhelyezve. Különben is, az ember nem lezárható, mint egy kaleidoszkóp, ezért folyton-folyvást belekerül valami új, és mégis van egy ismeretlen pillanat, amikor végérvényesen rögzülnek benne a tükrök. S ama nem megszámlálható, se alakjuk, se színük szerint nem csoportosítható elemek most már bármilyen mintába rendeződnek, nincs többé az a rázás, amely benső szerkezetüket szétdobhatná. Minden embernek megvan a maga tükörrendszere, ami csak a sajátja.
    Lehet, hogy ez adja a személyiség fundamentumát? S ezért lehet egyetlen egyszínű üvegdarabkának is ezerféle mintázata emberben?

     

    [Ancsel Éva]

  • Van egy kifogásom az atomfegyverek ellen. Nem engedik, hogy az emberölés olyan nehéz testi és lelki munka legyen, amitől hány és vért vizel az ember, de még ha rá se ránt napközben arra, hogy mit csinál, akkor legalább éjszakára lesz impotens.

     

    [Ancsel Éva]

  • Az emberi lényről elég sok mindent meg lehet tudni, ha ismerjük a történeteket, amelyeket ősidők óta mesél – ha még mesél.
    Amíg van történet, addig nincs veszve semmi. Mert addig van múlt, sőt emlékezés – van olyan emberi lény, aki át akarja adni másoknak, amit maga megélt vagy maga is hallott. Amíg van történet, addig majd’ minden van, ami fontos. Addig van vágy, mert mi másról szólna egy történet, mint arról, hogy valakinek van egy vágya, ezért indult útnak, ezért képes boszorkányokat és megközelíthetetlen asszonyokat egyaránt legyőzni.
    Istennek is voltak vágyai. Például az, hogy próbára tegye Jóbot. Ha nem lennének vágyai, nem szólnának róla történetek. De olyan történet valóban nincs, amelynek egyedül ő lenne a hőse, hacsak nem a teremtés története. Abban viszont rejtély marad: milyen vágy vezette vajon?

     

    [Ancsel Éva]

  • A sorsnál fennköltebb alibi nincs. És nem is csak számunkra, halandók számára. A görög istenek – az olümposziak – is a moirákra hivatkoztak, ha már nagyon elszégyellték magukat az emberek előtt.
    Újabban – filozófusok közreműködésével – a világ szokta közzétenni, hogy nem tehet semmiről, mert elhagyták őt az istenek.

     

    [Ancsel Éva]

Rólam

Úgy illendő, ha legelőbb röviden bemutatkozom.

1952. február 4-én születtem, Pesten; Angyalföldön, majd Újlipótvárosban nevelkedtem, ma Solymáron élek. Apám katonatiszt volt, mamám szerkesztőségi tikár. Három felnőtt és egy újdonsült pici gyerekem van: Rita, Judit, Gábor és Hanna.

Az ELTE jogi karán, majd a bölcsészkaron szociológián végeztem, letettem az ügyvédi szakvizsgát.

Első diplomám megszerzése után a KISZ-apparátusban kezdtem dolgozni, munkatársként, aztán a tatai majd a Bimbó úti vezetőképző iskola igazgatójaként. Eközben túlságosan sok olyasmit műveltem - a könnyűzenészek és a fiatal művészek szakmai-politikai találkozójától a cigány klubon át az '56-os konferenciáig -, ami az akkori pártvezetés számára elfogadhatatlan volt, így kirúgtak.

Jogtanácsosként, vállalati ügyvédként helyezkedtem el, a Lapkiadó Vállalat sajtópereit és sajtó-helyreigazítási ügyeit intéztem, gazdasági és vállalati joggal foglalkoztam. Pár évig a Pesti Műsor hetilap főszerkesztője és kiadó-igazgatója voltam.

Később oknyomozó-tényfeltáró újságíróként, közíróként dolgoztam; tizenhárom könyvet írtam, ebből tizenkettő jelent meg. Számos publikációm látott nyomdafestéket az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban és másutt.

Majd felújítottam jogi praxisomat, ügyvédként. Legutóbbi három, az "igazságszolgáltatás" sanyarú állapotáról szóló könyvemmel "visszadolgoztam" magam a joggyakorlatba, így ma tiszta szívvel vallhatom, hogy magas színvonalon látom el ezt e munkát.

A mesterkéltnek tűnő "dr."-t csupán azért biggyesztem nevem elé, mert névrokonommal, a párizsi Kende Péterrel sok évvel ezelőtt így egyeztünk meg.

Elérhetőségek

Dr. Kende Péter Ügyvédi Iroda
1133 Budapest Kárpát utca 7/b.

Mobil: 06-30-9412-676
e-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Create a Joomla website with Joomla Templates. These Joomla Themes are reviewed and tested for optimal performance. High Quality, Premium Joomla Templates for Your Site